ebédelek, vasárnap 1 után, a Kelemen ház éttermében, régi plasztik lemezekkel diszitett falak közt, szinte egyedül, és a fejem fölött valami gyönyörű zene szól halkan (nem , nem a plasztik lemezek közül) valami finom, szolid, zongorára hangszerelt dallam... és hirtelen eszembe jut: ma, 23 éve... akkor ment el anyu... ezen a napon, hajnaltájt, innen nem messze, a kórházban, az étterem épp féluton van oda... reggel még meglátogatni készültünk, bizakodva a javulásában, szedelőzköztünk, én, a férjem és a kislányunk, anyu imádott kisunokája, amikor jött az a lehetetlen, érthetetlen távirat, anyu nevére....
lányom, a kisunoka igy irta meg, (dolgozta fel, egyáltalán fel lehet...?)évekkel később:
"A halál, az valami olyasmi lehet, mint amikor Anyám kézhez kap egy levelet a kórházból, ahol tudja, az anyját kezelik, és ő kinyitja ezt a borítékot, és elolvassa, amit írnak. A halál, az valami olyasmi lehet, hogy állok az udvari és az utcai szoba közötti ajtóban, az utcai felé nézve, ahol Anyám áll, és olvas, és áll, és olvas, egy örökkévalóságnak tetsző ideig, majd nagyon lassan, de határozott elkeseredéssel, úgy, mint aki nem akarja és nem is fogja abbahagyni többé, elkezd sírni..."
és azt hiszem, most is sirok... akkoriban mindig azt mondta a kislányom, hogy ő is sajnálja, gyászolja a mamát, ő csak azért nem sir, hogy engem tudjon vigasztalni"
és miközben próbálok hangfelvételt csinálni a mobilomra a fentről jövő éteri zenéből, anyura emlékezve, az ő emlékére... s majd hallgatnám vissza, érzek valami lökést a mobilon... majd látom a kijelzést: "fogadatlan hivása volt"
lányomtól, a már nagyranőtt "kisunokától"...
igen ez is vigasz most is..
Együttérzek veled.
VálaszTörlés