nohát nincs elodázás, meg kell írnom kb 2 oldalon a pályaképemet vagy valami olyasmit, az "életrajzom" a tanárságom szempontjából...
előre is megmondtam, hogy elnézést, ha túl hosszú leszek... - Leninre utalva (akit ugyan nem divat idézni, manapság, de orosz szakosok közt ez még megengedett, különben is Lenin is mástól vehette át, vagy másnak is tulajdonítják a mondást, csak azt elfelejtettem, nemrég találtam rá a googlon, s hiába: minél távolabbi időben van (volt) valami, annál jobban emlékszem, ez a pályakép szempontjából nem is lenne a legrosszabb variáns, de hogy pl tegnap - már megint - hova raktam a fényképezőgépem számitógéppel összeköthető kábelét - azt bizony nem tudom!) szóval a mondás: nincs időm rövidebben irni,
és sokszor a blogbejegyzésekkel is igy járok! :( (lehet, hogy most is?, de össze akarom itt is szedni az ideillő gondolataimat, mintegy -szellemi- ujjgyakorlatként)
ugyan száraz adatokat már küldtem; nem is keveset (tanulmányok, díjak, fotók stb) a 3 oldalas u.n. "publikációs jegyzéket", azt pl eleve össze is kell vonnom, a lényeget kiemelve)
lányom még médiaszakos korában - jobb híján - csinált velem egy életútinterjút, - ki is elemezték , "vesézték" az egyetemen órán - de az nagyon töredékes lett, és személyes is, s ki tudja hol van már (persze az iskolai papírjaimat se találom, pedig dossziékban meg kell lenniük valahol...)
nos: azt hiszem a művészetek iránti vonzalom vitt a tanári pályára, bármi furcsa is, és egy kicsit jobb híján. ("A művészet mindig vonzott/ Imádtam, csodáltam embereit/ Egyetlen vágyam az volt/ hogy majd én is alkossak valamit/Művész akartam lenni mindig." .- írtam valaha) Lehettem volna: grafikus ? (szerettem rajzolni, aránylag jól is), zenész? (jártam a konziba is, hegedültem, zenekarokban játszottam első hegedűsként, zenét is szereztem, énekkari tag is voltam), színész? (jól szavaltam, nyertem is szavalóversenyeket, szerepeltem is rengeteget versmondással, u.n. "kisérleti szinpad"nak is tagja voltam a kulturházunkban (de aztán, érettségi után, amikor dönteni kellett, maradt a (viszonylagos)józanság, a bölcsészet, de azon belül azért a magyar azaz az irodalom, mert az is mégis csak művészet. (ja persze írtam is, magam is). Az orosz jött hozzá a magyarhoz, de azon belül is az irodalom vonzott igazán, nem maga a nyelv (persze eredeti nyelven olvasni Csehovot, Turgenyevet, Tolsztojt...egész más, jöttem rá később, és az orosz irodalomórákon az egyetemen talán több is csurrant irodalomból, mint a magyarokon... És épp az egyetemi orosz (irodalom)tanárom elégedetlenkedett, amikor meghallotta, hogy eredetileg (két évig úgy is maradt) csak orosz órát kaphatok ('Marhaság! - berzenkedett - olyan irodalmi érzékkel...!") Aztán tanárként, szívesen vállaltam rögtön a szinházlátogatások szervezését (buszrendelésekkel Szegedre), mozilátogatásokat, kiállításokra "kirándulásokat", foglalkoztam versmondókkal, "szép kiejtéssel", versenyekre készítettem fel a diákokat, végeztem el a rendezői szakot, és lettem már előbb is - diákszinpadvezető...
de az irodalomórákon is a költők, írók műveivel való foglalatosság, a művek tolmácsolása, igazán a művészet állandó közelségét jelentette, és jó érzés is volt átadni ezeket a - számomra - jelentős élményeket a gyerekeknek is.
Tulajdonképpen szerettem tanítani.
És hálás is lettem utólag is, azért hogy olyan nemes gondolatok, érzelmek "társaságában", közelségében élhettem, amit az irodalom szolgáltatott,(társművészetekke! - amikkel mindig megtaláltam a kapcsolatot), és azért is, hogy ezt közvetíthettem. S hogy fiatalok társaságában élhettem,"Ifjú szívekben..."
azt hiszem, nem is voltam, nem is lehettem addig "öreg", amíg csak köztük voltam, csak ezután , hirtelen... de szinte nem is tudtam abbahagyni a tanítást nyugdíj után se, muszáj volt tovább, ha más formában is: egy kulturális, közéleti hetilapban, egy saját rovatban továbbtenni, taní-tani, (talán nem véletlen, hogy épp egy volt tanítvány főszerkesztősége alatt... (aki igy emlékezett az én tanárságomra vissza az ő idejéből, arra, hogy milyen tanár is voltam én "...aki rádiókritikát íratott velünk már az elsőben, és kiki szabadon boncolgathatta Ádámot és Évát, mert Az ember tragédiájáról volt szó. Babitsot olvastatott velünk, meg Pilinszkyt, és talán még kazettán (bakelitlemezen!)hozta közénk a Képzelt riport egy popfesztiválról rockoperát. Mesélt Pál Istiről, a szegény színházról, az értékről, az értéktelenről. Talán most már - ha nehezebben is - eligazodunk."
"...és mi is most ez a blogmánia?, hogy most is , ha látok egy filmet, színdarabot, egy jó kiállítást, olvasok, egy jó könyvet, vagy bármit tapasztalok, nekem muszáj ezt rögtön átadni, ha máshogy nem, egy blogbejegyzés formájában... és mi ez, hogy nem tudok nem tanulni se... (hiszen a tanulás is tanítás: önmagunk tanitása...) s jó pap holtáig tanul... talán a jó tanár is... sőt...
(bár egy idős kollegám mondta, aki pedig az orosz tanárom volt, amikor a tanáriban
angolt tanultam épp, s elment mellettem, kérdezve mit csinálok, mondtam angolt tanulok... mire ő, kajánul, fanyarul nevetve: minek, úgyis a sírba viszi... ő - idő előtt, el is ment - önszántából, szegény...pedig milyen szépen festett is (virágokat), s szorgalmasan járt az akkor még működő moziba is, ahova már oly kevesen, különösen a (korai) Szabó filmekre, mondta is, ha látott ott, hogy sejtette, hogy akkor "rossz" lehet a film, ha engem lát (hát persze, ezek nem közönségfilmnek számítottak) (miért is mondott nekem mindig ilyen kellemetlenségeket?) De azt hiszem, nem volt igaza... Élni kell, mindent befogadni, s mindent átadni.. amíg bírjuk, amíg lehet, amíg "az égi és ninivei hatalmak engedik..." (Babits), vagy amig "csont marad belőlem és néhány hajcsomó"(Radnóti), és akkor is, ha " minket is elfelednek végre: lugasok csendes árnyain." (József Attila)
...és, pedig, emlékszem , milyen nehezen tudtam azonosulni eleinte a tanárságommal, (és a vége felé tulajdonképpen mennyire fárasztott már)
De mégis, ezt írtam a naplómba, 1969.decemberében:
"Én nem akarok csak tanár lenni! Legalább is a hagyományos értelemben. Én ember akarok lenni. S lehet, hogy ez megint nagyképűen hangzik, de igenis vallom, és továbbadom a gyerekeknek is, hogy ez a lényeg,. Akkor is, ha a reneszánszot tanitom.... Végre! S minek végén a gyerekek odajönnek hozzám, (s már úgy tűnik, nem is atanárhoz,) s az épp látogató igazgató is így jellemzi az órám: "Ez már nem is tanítás volt, hanem művészet. Szép volt. Köszönöm," - Talán sikerül olyan tanárnak "teremtenem" meg magam, amivel nem ütközik össze az "ember" fogalma - amin én a ma elérhető teljességet azaz legalább is igényt az új és új dolgok befogadására értek. Azaz örökös megújulást, újjászületést. S azt is, hogy ha úgy adódik, - merek hibázni és bevallani, és esetleg holnap megcáfolni, megcáfolni hagyatni - amire tegnap még esküdtem. A tanitványaimban is a kételkedés, a tudásvágy csiráit akarom elhinteni. De néha - lehúznak a sárba. És kettőzött energiát követel a szárnyalás, ami belső igényem, de ilyen körülmények közt oly nehéz. És ha a tanitásom "művészet"... miért nem lehetek művész ott, ahol igazán létjogosult a művészi érzék? Miért nem lehetek "iró"? Miért vet vissza a külső elismerés hiánya? Miért nincs magamban annyi belső erő, bizonyosság, amiből merithetnék további, s talán igazi alkotásokra? ! Vagy felemészt az a másik terület? A pályám - ahova kénytelen vagyok becsempészni művészi hajlamaim? Igy aztán vagyok egy rendhagyó tanár. Mindenek ellenére…"
És már az se.
aliz2. :: 2013. febr. 6. 1:11 :: 9 komment :: Címkék: blog, emlékezés, iskola, múlt, napló, tanítás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése