nagymamám levele 1952-ből...Amsterdamból, a zenéről...

... jött egy levelem, azaz "találtam"...

 nagymama 3 oldalt irt anyunak és nekem külön ezt a negyediket... főleg a zenéről... ez örökké visszatérő téma volt nála (nem csoda hiszen ő eredetileg zongoraművész volt, meg énektanár,  berlini zeneakadémiai végzettséggel)

egyszer hallottam csak zongorázni, a budapesti lakásában, még 3 éves se voltam, következő évben költözött ki  Amsterdamba... és attól kezdve csak leveleztünk... de igy is nagyon élő volt ez a kapcsolat 18 éves koromig, amikor végleg elment... miután egy autó fellökte a járdaszélen... már alig látott, és nem használta a fehér botját,...megoperálta ugyan egy svéd professzor a szürkehályogját, még az ötvenes éssvekben, de nem sikeresen...sokszor egymásra irta a sorokat (itt még nem)... remélem válaszoltam erre a levelére, bár emlékszem anyu mindig nógatott, hogy irj már nagyanyádnak.....DRÁGA NAGYMAMÁM, emlékszem ilyen nyomtatott nagybetűkkel irtam neki egy idő után, de aztán akiknél lakott, közölték, hogy felesleges, mert azt se látja, és ők olvassák fel neki a leveleinket, de irjak szorgalmasan, gyakrabban, mert nagyon örül nekik...

Azt hiszem többször kellett volna irnom...meg hamarabb a válaszokat...

                                                                                    1952.XI.26 (szerd

Drága Julikám!

Kedves levelednek nagyon örültem

mert sorai között is azt a megfigye-

lést tehettem hogy jó és okos kisleány

vagy.Szereted jó édesanyádat és szor-

galmasan tanulsz. Javult már a hegedű

kéztartásod?minden fáradtság meg-

éri a zenei tanulmány ; mert a zene

egész életünkhöz hű barátunk marad,

persze ha mi is hűek maradunk

hozzá! De nem csupán saját

magunknak szerzünk Vele örömet

hanem elsősorban szülők

rokonok és embertársainknak.

Most már kis újszülött unokatest-

vérkédnek - gratulálok!- is

kis bölcsődalt hegedülhetsz.

Sok szeretettel ölel-csókol

nagymamád

kései válaszként:

Hát DRÁGA NAGYMAMÁM! kicsit hűtlen lettem a  - nem a zenéhez csak a - hegedüléshez - nagyon ritkán veszem elő a hangszert. A kislányomnak játszottam rajta, már pár hónapos korában,nagyon figyelt is , ő később zongorázott, remekül!- zenét is szerzett, gyönyörű dallamokat, de abbahagyta... bár felvették a zenekonzervatóriumba is.. én jártam oda két évig , de én is abba hagytam, érettségire, és a bölcsészetet választottam helyette ugye, bár egy darabig még játszottam, különböző zenekarokban....Az unokahugomnak se játszottam bölcsődalt 10 éves koromban, igaz ők más városban élvén, nehéz is lett volna... Az unokámnak viszont énekeltem egész pici korában, igy kommunikáltunk, és ő ezt nagyon kedvelte, és utánozta is...Remélem, majd ő is fog valami hangszert tanulni, amikor eljön az ideje. Majd mesélek neki a dédnagyanyjáról....

Ha nem is zenélek, aktivan, a zene szinte betölti az életemet. Különösen mióta rossz a tévém (s már hónapok óta) szinte állandóan szól a Bartók rádió a fülembe a legklasszikusabb zenei adásaival... és jóleső érzés, hogy -úgy látszik nem hiába voltak a 2 éves zeneirodalmi tanulmányaim se - szinte minden szám ismerős, és tudom tovább dúdolni, "idézni", akár az irodalmi műveket...

És igaz az is, amit egy későbbi levelében irt-jósolt  Nagymama - ha jól emlékszem -. hogy idősebb korban igazi menedék is , mikor már kevesebb örömünk marad az életben, a zene, az mindig megvan , csalhatatlanul...Tényleg hűséges (mégha mi hűtlenek is vagyunk hozzá olykor:)Sose hagyok ki a kisvárosunkban egy adódó hangversenyt sem, legutóbb a  fővárosbanm aZeneakadémián is sikerült egy szimfonikus zenekari koncertet "kifogni", s olykor az Operába is elmenni ....mindig eszembe jut , hogy apukám ott énekelt egyetemistaként a kórusban.... nagymama pedig mindig ott van, a (komoly)zenei élményeim mögött....

pl  2011-ben

szeretek zenét hallgatni: Bach, Vivaldi, Mozart, Beethoven, Brahms, Chopin, Csajkovszkij, Mahler és a többiek, bármikor "jöhetnek"... megnyugtatnak, felemelnek...
az un. modern ("kakofon", "atonális") zenét nem annyira szeretem, inkább nyugtalanitanak...
de ma valami fura dolog történt. az átlagnál is zaklatottabb voltam, és amikor bekapcsoltam a Bartók rádiót, onnan valami rendkivül "modern" "komoly" zene áradt... és láss vagy inkább hallj csodát: a zene zaklatottsága és az enyém találkozott! csodálatosan együtt haladtam a zenével, ugyanazt fejezte ki, amit belül éreztem, és megszületett a "konszonancia". Most "esett le" József Attila Bartókkal kapcsolatos, unásig idézett - és mindig azt hittem, hogy értett- mondásának igazi értelme, mi szerint "a konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál"... (és erre évtizedeket kellett várnom, de lehet , hogy lemondtam volna róla... jobb szeretnék "együttrezegni" az eleve harmonikus dallamokkal...)
aztán megnéztem a műsorújságban: Hindemith zenéje volt, amivel olyan csodásan együttrezegtem, azaz ő együtt velem...
akinek alkotásaira a műsorújság szerint csak a "zene" szó illik a (bohém, könnyed muzsika semmiképp). a "zene" komolyabban, korrektebbül hangzik...
hát... azért olyan jó lenne egy kis Dvorak humoreszkkel együttrezegni... (azt kaptam jutalomkottának a konziban egyszer, és amúgy is: lányomék ma jönnek haza Csehországból ... bár arról nekem mindig Smetana Moldvája jut eszembe ill. fülembe (mert az nem csak Prágáé)
nem hittem volna , hogy egyszer egy Hindemith zenével rezgek együtt... jaj.