az elveszett név

Napokig törtem a fejem rajta. A nevén. Nem is tudom, hogy s miért jutott eszembe anyukám egykori osztálytársa, aki időnként meg-meglátogatott bennünket, a legváratlanabb időpontokban, felevickélt az egyedülinek meghagyott hátsó bejáratunk sötét és nyaktörően magas lépcsőin, s belépve a tágas udvari- egykori gyerekszobába… meg-megállapitotta, hogy milyen elvarázsoltak vagyunk, és olyan a lakásunk mint egy BOHÉMTANYA: de azért vagy tán épp ezért mindig nagyon otthonosan érezte magát benne. (ez általában így volt, másokkal is, és azt hiszem nem is a lakásnak hanem anyám otthonosságának , barátságosságának, közvetlenségének volt köszönhető, bár kétségtelen, hogy ez a lakáson is tükröződött) Osztálytársak voltak valaha,  már nem is tudom, hol ,mikor,  de nem a gimnáziumban, hanem még előbb, mert oda csak ketten jártak Banfalvi Jucival, anyu jó barátnőjével, aki Pécsett lett gimnáziumi igazgató és évente egyszer meglátogatott bennünket. Amig élt. Mig anyu korábbi osztálytársa ugyanitt, ebben a városban lakott, és bármikor bejött hozzánk, mindig mosolygott, bájosan és tündökletesen, de volt valami kesernyés, fájdalmasság is a mosolyában, azt nem akarom mondani, hogy sóvárgás, vagy egyenesen irigység, és épp én lehettem a tárgya, kiváltója, mint anyám lánya, mármint azért, hogy neki van ilyenje. Mert neki nem volt, nem is ment férjhez soha, és maradt is benne mindig valami anakronisztikusan kislányos. Igen ,a szókimondásában is. A hangja is különös volt; az is egyszerre negédesen kedves, és panaszosan sopánkodós, sipákolós...nem tudom miről beszéltek anyuval, nem hallgattam ki a beszélgetéseiket,(főleg ő beszélt, áradt belőle a szó). az intonációja megmaradt a fülemben… minden: a mosolya, a járása, a hangja, „csak” a nevét felejtettem el, sehogy se emlékeztem rá, pár napig napjában többször eszembe jutott, mi lehet, tudtam, hogy elég rövid, hogy vezetéknév keresztnév egybehangzón, és becézve a vége...aztán egyszer csak , előbb az ica, majd a ritterica beugrott! Épp olyan váratlanul, ahogy ő szokott volt hozzánk "beugrani"...Úgy megörültem neki!

Mégis csak más ha nevestül emlékezünk valakire... Ha megvan a neve! Ha elvész a név, az olyan, mintha a viselője is végleg elveszett volna...

rá is kéne irnom az előszedett fényképek hátlapjára, ahol anyuval, az udvarunkon, azt hiszem a Marosra menet, fotóztam le őket  

RITTERICA (néni) ÉS  (anyu) LÖWINGERDUSI

(már öregebb vagyok náluk!)