2018. január 9., kedd

megrázott a hir...

pedig nem mostani, 1947-ben jelent meg a Makói Népújságban, július 23-án de én most láttam először

nem is ezt kerestem kifejezetten, hanem a szüleim házasságkötéséről a tájékoztatást , a Makói Újságban (1942, áprilisában), meg az én születésemről (1943. januárjában - meglepni "magam magam"....  pár nap múlva esedékes  születésnapomra - de az akkori újságok szerint úgy látszik, meg se születtem, mással voltak elfoglalva, különböző háborús borzalmakkal - érthető...)
talán inkább az az érthetetlen hogy mégis, minő vakmerőség ilyen világba világra jönni...)

véletlen bukkantam rá erre az egész fantasztikus digitális archív adatbázisra, aminek cikkeit részletesebben, igaz, hogy nem otthon , de pl a levéltárban fel lehet tárni... (a táncművész nagybátyámról írt cikkben tűnt fel a forrásjegyzékben legelőször...)

szóval keletkezéstörténet:  szerencsére a  házasságkötési közlemény meglett a szüleim  esküvőjéről, amiről lányom, az unoka , úgy irt egyszer, hogy még fénykép se maradt róla... hát én maradtam, még megmaradtam, aki most kutakszik az elődei azaz a múlt után, meg a lányom lett, aki mérsékelten visszafogottabban, de mégis csak érdeklődik , sőt az ő  kisfia is, az én unokám is elkezdett kérdezősködni..az elődeiről...Meg kell ismerni a személyes történetünket (abból állna össze az a nagy történelem is - amit ugyan sose kedveltem túlságosan, de hiteles forrásokból megismerni igenis fontos és nagy és izgalmas kaland, és felkavaró, bevonó ...)

na hát így bukkantam rá a nagyanyám halálhírére, a gyászjelentésről tudtam (ott én is fel vagyok sorolva a kiterjedt család és rokonság közt unokaként ... és emlékszem is arra a napra)...de most egy hírt is találtam.ami tényleg ,a szó szoros értelmében is megrázott, amikor a pendrivot átadtam a levéltárban segítő fiatalembernek,,,...(a kisülő elektromosság még őt is)



megrázott lelkileg,  és meg is lepett, amiket itt olvastam... de nagyon beleillett mindabba , amit anyámról is tudtam (ahogy unokája/lányom meg is írta A boldog Kertész c. esszéje keretében, és eszembe jutott megint az én nagyanyám éjjeliszekrényfiókjában őrzött noteszéből a felejthetetlen beírása ...

                                            "Élni betegen is , nyomorultan  is jó"   - 

ezt hagyta mintegy örökül ránk szellemi tanításként - bár utána írta zárójelben (Kosztolányi Dezső)- mégis a saját ars poeticája is ez lehetett , vagy ars vitae-ja..igen

Élni... mindenképp... jó  (betegen és nyomorultan is)

Igen, csak persze jobb, ha nem rövidítik meg ...."deportálás szenvedései"

de így kell élni és halni... "bizakodással", és "megnyugvással", és  felülemelkedve, méltósággal, "csendesen "......

 vagy nem is tudom! én üvöltenék  inkább ilyenkor: jobbra, a gyászjelentésben ez is áll" "életének 67.évében...hosszú szenvedés után csendesen elhunyt

apám meg -  akiről nem jelenhetett meg gyászjelentés se., (és nagyanyám gyászjelentésében se szerepelhet neve a vejei sorában, csak anyám nevében az özv. és -né közt.) - életének  37. évében.., s nem tudom hol... nem tudom hogy... , de biztos borzalmas körülmények közt, a bori halálmenetben...valamikor 44 őszén.... akkor én még két éves se voltam... és a deportálásban ...

És most lesz pár nap múlva a 75. születésnapom...

....................................................

még valami, (ébredés után) ami fontos!

írok ide egy vigasztaló utóiratot... 

mert előre kell nézni, az életre, és lehet...a gyászjelentésben az unokák... akik h.I. élünk (akkor még én voltam a legfiatalabb 4 évesen), azután is születtek, és az unokák gyerekei a dédunokák (köztük 33 éves lányom), és az ükunokák (köztük az 5 éves fiúunokám),és már vannak szépunokák is (vagy nem is tudom hogy hívják...) hirtelen nem is tudom összeszámolni a utódokat... akik éltetik, éltetjük tovább ... ő ott él tovább, bennük, bennünk...s a Lányok, anyák antológia borítólapján a fotóját lányom tartja a kezében...a szépen bekeretezett, ovális alakú, gyönyörű esküvői képét .és szimbolikusan a gyönyörű, ifjú nagyanyám lett az antológia szerzőinek i s "ősanyja"....így is "él" tovább...

Éljen! Éljünk! Így éltessük őt is!

És persze, igen  igen: persze, nem feledni amit a noteszában örökül hagyott: élni.... jó!

9 megjegyzés:

  1. Isten éltessen születésnapod alkalmából...
    Nagyon szépen köszönöm ezt a bejegyzésed, annyira jó, hogy leírtad. Válasz ez sokunk számára is, akik néha azt gondoljuk, a kis jegyzetfüzeteink semmire se jók...

    elteszem magamnak emlékbe ezt a posztodat, bátorító és kedves minta ez nekem

    VálaszTörlés
  2. Megrendítő, valóban.
    Isten éltessen, még sok szép és tartalmas élményt kívánok.

    VálaszTörlés
  3. irok hozzá egy vigasztaló utóiratot... mert előre kell nézni, az életre, és lehet...a gyászjelentésben az unokák... akik h.I. élünk (akkor még én voltam a legfiatalabb 4 évesen), azután is születtek, és az unokák gyerekei a dédunokák (köztük 33 éves lányom), és ükunokák (köztük az 5 éves fúunokám),és már vannak szépunokk is (vagy nem is tudom hogy huvják...) hirtelen nem is tudok összeszámolni utódokat... akik ...s ő ott él tovább, bennük, bennünk...s a Lányok, anyák antológia cimlapján a fotóját lányom tartja a kezében...a szépen bekeretezett, ovális alakú, gyömyörű esküvői képét .s szimbolikusan a gyönyörű, ifjú nagyanyám lett az antológia szerzőinek i s "ósanyja".....Éljen!Éljünk!Igy éltessük őt is!

    VálaszTörlés
  4. Megrendítő - és egyben gazdagító - szembesülések a múlt nyomaival...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. a múlt is lezáratlan és folyton növekszik...

      Törlés
  5. Istenéltessen, boldog születésnapot kívánok

    VálaszTörlés