"diszletelemek"

eltévedt talán? - kérdezem a nőtől, aki előttem ment az utcán, de hirtelen megfordult s tétova léptekkel elindult visszafelé balra nézegetve, bizonytalanul,a rózsaszin virágzatú  fák felé, amiket épp imént fotóztam meglepetéssel , hiszen a tegnap még csupa bimbó mára kinyílt teljesen...

nem, nem tévedt el - mondja, csak le akar venni egy virágzó faágat, és ugye a sarki ház, ami felé tartott visszalépegetve, , senkié

tényleg, árulják, eladó, látom egy ideje az ablakban a táblát, és szomorúan gondolok, arra az öreg nénire, aki itt lakott, s akit pár éve meg is sajnáltam, olyan nem szívesen ült bele az autóba , amivel szinte erőszakkal elvitte egy fiatalember, valószinű a fia, vasárnapi ebédre a családhoz...*

igen valószinű már és még senkié a ház,én szoktam gyönyörködni ezekben a virágokban , nem tudja véletlen hogy hívják? - kérdem, s látom , már a második ágat töri le mohón (no ennyivel is kevesebben fogok gyönyörködni, ezután, de jut is marad is...de  nem nem tudja a nevét ő se , csak azt hogy szép--

én magamban díszletfáknak hívom, hiszen olyan valószerűtlenül szépek mintha csak festett diszletkellékek lennének az utca színpadán...

hamar kinyílnak, de a szirmaik is úgy szoktak dúsan felhalmozódni az egész utca hosszában, mint valami díszletelem

egyszer egy kis erdőben tobozokat láttam így , elszóródva, mintha valaki odatette volna őket...

hát igen, "valaki"...vagy valami... "felettünk" levő...

------

*

nézem a házakat az utcán hazafelé a biciklimről, feltűnik, hogy mennyire szélesek a régieken az ablakpárkányok, (szemben a mostaniakkal, amikről szinte el is tűntek), s egyáltalán, hogy mennyivel biztonságosabban építkeztek régen..., a falak is nyilván jóval vastagabbak, minden zárt a külvilágtól: az én házam az én váram szólás magyarázatra se szorul. Tényleg, kivülről is védettnek, megközelíthetetlennek látszik ez a nagy fehér ház is...! Zárt kapuval, bejárattal. És épp nyilik a nagykapu, egy nagyon öreg, összetöpörödött, hajlotthátú, koordinálatlan mozgású nénit látok a kapuban, s mellette, belekarolva,  egy fiatalabb (de inkább középkorú) férfit, aki próbálja egy irányba terelni, az úton, a ház előtt álló autó felé terelni a nénit, úgy tűnik, mintha ráncigálná és veszekedne is vele... de a néni csak mondja a magáét, és inkább oldalazó, imbolygó lépéseket tenne, a férfi meg erősen rá is szól, hogy de anyu, ne beszélj össze-vissza, haladjunk már! -, nagynehezen az autó felé terelődnek, közben hallom a férfi morgolódását, hogy már rég megebédelhettek volna, de már benn is  ül végre a néni a hátsó ülésen, ő meg megkerülve az autót, rámnéz, vállát felhúzva, kifejezhetetlen arckifejezéssel, ami mégis valahogy azt sugallja, hogy hát igen, "nehéz....", de én arra gondolok, hogy a nénikének lehet, hogy még nehezebb...   

biztos a családjához viszi az anyukáját, vasárnapi családi ebédre, milyen szép gesztus; a néni meg olyan nehezen kimozditható az otthonából (a várából), közben mit lehet tudni, milyen vélt vagy valós dolgok izgatják... és nekem lelki szemeim előtt felsejlik egy másik, sose látott - de jól elképzelhető jelenet - amikor - lehet -, hogy ez a néni - még fiatal anyaként -, rakoncátlan kisfiát próbálta a jó irányba terelni, miközben a kisfiú is - úgy tűnt, hogy csak mondaná a magáét, és szaladgálna össze-vissza... az út elején és végén... sose egyenes irányba..., csak a szerepek közben fel ill. lecserélődnek!

aliz2. :: 2011. aug. 1. 0:28 :: 5 komment :: Címkék: eset, kapcsolatok