...pillanat, mely kilóg az időből

Szegeden, a soros szabadegyetemi előadásra battyogok kedvenc-Weöres Sándorom nyelvi műhelyéről tart majd előadást, megint egy olyan professzor, aki akkor járt egyetemre kb, amikor én, ráadásul ugyanolyan szakra, csak pár évvel alattam, akkor lehetett első évfolyamos, amikor én ötöd éves. Már a TIKben vagyok, a SZABADEGYETEM helyére utaló nyilak nyomán, előttem egy idősebb, decens, kosztűmbe öltözött hölgy, mire az kongresszusi terem ajtajához ér, ismerős mozdulattal megigazítja rövid és eleve rendezett frizuráját, mint aki "fellép" egyben a belépéssel, ott, a feltehetően előadó ősz, elegáns férfi fogadja, a pulpitus felől hozzájőve, kézcsókkal, üdvözölve, és egyből rájövök, az "ismerős" hölgy valamikor, már több mint negyven éve!, tanított  az egyetemen, nyelvészetre, s bizonyára a (mindjárt)előadót is. Régi kedves tanárnőm épp  elém ül le, üdvözli is a soromban kissé beljebb ülő emeritus professzor, akivel épp az előbb volt órája lányomnak a PHD-n (ő most is ott van, egy másikon); és mivel pont előttem áll még régi tanárnőm, elnézést kérve, de nem bírom ki, hogy ne közöljem vele, hogy engem tetszett tanítani, egyből kéri,hogy tegezzem vissza, és a nevemet - és azt mondja, mosolyogva, hogy emlékszik, mondom milyen kellemes emlékek voltak az órái az auditorium maximumban, mosolyogva mondja, hogy nem mindenkinek ; kissé szigorú azaz túl igényes volt - igaza volt! de kedves is, most is kedvesen érdeklődik felőlem... Mondom, most a lányom van az egyetemen, kérdi nyelvészettel foglalkozik-e, mondom két évig a nyelvészeti tanszéken volt demonstrátor, most a magyar nyelvet külföldi egyetemistáknak oktatja - (de modern irodalomból phd-zik, dehát -jut most eszembe- az irodalom is nyelvvel foglalkozás - épp most mindjárt egy nyelvi megközelítésű előadást hallunk  egy (vagy inkább "a") költőről. Ugyanúgy ült  előttünk 2 napja a színházban a neves színikritikus, akivel épp az egyetemet elvégezve beszélgettem a SZINHÁZ folyóirat szerkesztőségében, a főszerkesztőre várva - behívtak egy közlésre alkalmasnak talált -  írásom  miatt, én 24 lehettem akkor, lányom most pont annyi, s az akkor kezdő, fiatal s most tekintélyes - s már rég főszerkesztő- színikritikus, most ezüst hajjal ül itt előttünk, de épp olyan kedves és közvetlen mint fiatalon; lányom  még gimnazista korában elküldött neki egy szabadtériről szóló írást - a fából faragott királyfiról -, most megköszöni neki az akkori válaszát, a tanácsait, - most majd ő is a látott operáról fog írni az egyetemi lapba- egymásba mosódik múlt jelen, képek csúsznak egybe, mit számít az idő? - gondolom, és felnézek a pulpitus vásznára, épp felkerült oda az ismert Weöres vers: AZ ÖRÖK PILLANAT "VAN NÉHA OLYAN PILLANAT, MELY KILÓG AZ IDŐBŐL" - ugyanígy vetítettem én is ki a vetítővászonra, az írásvetítőről, ugyanezt a verset - még az írásvetítőhasználat hajnalán a tanítványaimnak (bár nem nyomtatva, hanem saját írásommal projektorpennel kalligrafálva a fóliára -): JÖVŐJE NINCS ÉS MÚLTJA SINCS ÖMAGA AZ ÖRÖKLÉT....

(2008. november 5.)