már mindent megbeszéltünk?

Csöngött a telefon.

Azt hittem még álmomban hívtak.

Anyám vagy régi szerelmem.

Kik egymás mellett ültek egy asztalnál

békésen beszélgetve

De nem ők, s nem álmomban.

Hanem lányom, a valóságban.

Ő ébresztett.

(különben is álmomban

nem is hallhattam volna a csöngést

hiszen ott nem volt nálam

semmilyen telefon

mobil még akkor

nem is létezett

de hát az álomban nincs idő

csak örökkévalóság

s így halottaim is léteztek)

„De minden álomnál több a valóság”

Mondtam is lányomnak

majd szeretnék beszélni vele

mielőtt elutaznak nyaralni

s én is elutazom „haza”…

de szerinte

mi már mindent megbeszéltünk

(pedig én a távolibb jövőre gondoltam

amiben már nem leszek

s ki tudja távoli-e…)

Ő sajnálta

hogy felköltött

s az álmom végét

így nem tudhattam meg.

Mindenesetre valóban

szívesen leültem volna

ahhoz az álomasztalhoz

ahol vártak rám,

anyám

s régi szerelmem

ki előbb keresett

de én nem voltam

még felkészülve rá,

s kinek arca

anyám mellett

mintha apáméra

kezdett volna

hasonlitani -

még szemüvege is lett

igen,

jó lett volna

beszélgetni velük

hiszen

annyi mindent

nem beszéltünk meg

míg lehetett volna

Lányomnak hiába

mondtam, hogy...

de félbeszakitotta

ezzel mondatom:

„már mindent megbeszéltünk”

Pedig nem!

Soha semmit se beszélünk

meg igazán.

Ostobaságokat fecserészünk

és nem egymás igazát.

Mert azt hisszük

ráérünk

vagy inkább azt

hogy már

nincs is mit

megbeszélni

mert már mindent

megbeszéltünk

ostobaság!

Mindig elmaradnak

megbeszéletlenül

a legfontosabb mondatok

és mindig későn

ébredünk rá

Mégha végig is

álmodjuk

álmaink.