.2009. nov. 6.
Egyetemistaként az idegenségérzetem, a másságérzetem zavart ugyan (olykor kis titkolt büszkeséggel is keveredve), de ezt nem kapcsoltam össze a zsidóságommal. (a más-ság szónak akkor még nem volt szociológiai értelmezése sem.) Csak éreztem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, a nagy többség. De hát mindenki más… Talán kicsit különcebb is voltam a kelleténél? De eszembe se jutott volna, hogy a megkülönböztető vonásaim mélyén megváltozhatatlan zsidó génjeim (is) állnak. Pedig lehet (?) Persze, az hogy zsidó valaki, az a tulajdonsága. De nem kizárólagos. És semmiképp se azonosítható – leegyszerűsítve, sablonizálva - az emberrel. Inkább egy plusz, a meglevő sajátosságaihoz. Magyar, nő, ember, egyetemista, tanár, varrónő, könyvelő, plusz még zsidó is. A valóságban – az un. zsidózással is – redukálják az embert, egy zsidó – semmi más, még csak nem is ember… Egyik zsidó, olyan, mint a másik… Nem is lehet egyedisége… Mint mikor egyszer néztem ki még a régi családi házunk ablakán – már csak én és a kislányom laktunk ott, - s egy nő megállt az ablak alatt, és felvigyorogva kérdezte, itt nem egy zsidó lakott valamikor? Igen itt lakott egy zsidó asszony, történetesen az anyukám… és én is az vagyok, sőt a lányom is az, mert az anyja ( vagyis én) az vagyok… hajdanán meg egy egész zsidó família lakott itt, a drága nagyapám, aki építtette ezt a szép nagy polgári házat, aminek az ablakán most kinézek, (s aki zsinagógát is alapított, meg kereskedelmi középiskolát a városnak), de itt lakott a zsidó felesége, meg a hat szép , zsidó gyermeke., köztük az én zsidó anyukám, akinek én vagyok a zsidó gyereke, s nekem is itt lakik a zsidó gyerekem…Igen , zsidók vagyunk. Zsidó emberek. És? Baj? Bűn? Tényleg: mit követtünk el!? Az a (cigány)évfolyamtársam, aki el akart küldeni Izraelbe, azt mondta, hogy „mi” öltük meg Jézust. Megborzadtam. Hogy-hogy „mi”? Jézusról én nem sokat tudtam, szinte semmit, a szembenlévő házban, ahol laktunk, volt két lány, akivel játszani szoktam, néha náluk is, ott láttam az egyik szobában egy furcsa festményt, ami őt ábrázolhatta – rémlik, - egy szentképen egy szelíd, hosszú hajú férfit, akinek a szívét odafestették kívül a mellkasára, jól láthatóan. De hogy mi megöltük volna?! Micsoda képtelenség! „mi” …. ellene….? Én erről semmit se…. Az a festmény is egyáltalán nem tűnt valószerűnek, inkább meseszerűnek. Már gimnazista voltam, amikor a Magyarország című hetilapban olvastam egy cikket Jézus kereszthalálának körülményeiről, ami nagyon is dokumentumszerű volt, szinte akkor döbbentem rá, ez a Jézus valóban élhetett akkor!?! Nemcsak misztikus legenda? De hogy mi, azaz a zsidók gyilkolták volna meg, ez változatlanul valószerűtlennek tűnt. Aztán persze megtudtam, hogy maga Jézus is zsidó! Joshua ben Mirjam… Aki nem megszegni jött a (mózesi) Törvényt, hanem beteljesíteni. Gyógyító volt, tanító, „igaz ember”, cadik, vándorrabbi. „Zsidó”. Ő is. Mint „mi”. A szeretetre tanított. Ugyanarra, ami a zsinagóga oltára fölé fel van írva: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” (Félreértették, félremagyarázták) (S még ellenünk is felhasználták.) De ez mind csak fokozatosan bontakozhatott ki előttem, többnyire későbbi (csak később megjelenő!) olvasmányokból. Addig maradhatott a bűntelen bűnösségérzés? (Miért van bűnöm, ha nincs.)Miért van?! Mi van?! Szégyen mindenképp. Csak az okát nem tudhattam igazán. Csupán a következményeit szenvedhettem… S még szerencse, hogy életben maradva… De akadt egy-két olyan szituáció az életemben, amikor magam is hasonlót véltem érezni, mint amit názáréti Jézus – a zsidók királya - érezhetett, a keresztre feszítésekor… S mint zsidó, éreztem ezt. De hát hogy is máshogy? Ha egyszer én is az vagyok. Az is vagyok! "
.......... (a "történetnek", egyelőre, .. vége...)
aliz2. :: 2009. nov. 6. 17:08 ::
11 komment :: Címkék: emlekezes, zsidóság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése