..2009. nov. 5.
A gimnáziumból nem emlékezem semmi rosszra, semmi negatív megkülönböztetésre. Nem is volt téma az „identitásom”, egyáltalán a vallás, mint olyan. De arra emlékszem, hogy az egyik osztálytársnőm egy parki kirándulás alkalmával, közelembe férkőzve, „bizalmasan”, elég fura kérdéseket tett fel, puszta kíváncsiságból. Amit akkor sehogy sem értettem, honnan szed ilyen képtelenségeket, ha kérdő formában is, amik később, a később megismert vérvádakat idézték bennem…(Nem rosszindulatból tette, szabadkozott is, inkább kíváncsiságból . Udvarolt is később neki egy zsidó fiú. De azért mégis….) Az osztályfőnököm pedig, amúgy nagyon rendes, igazi, szerető szívű és remekül tanító pedagógus ember, egy családlátogatás alkalmával, anyuval azt a képtelenséget éreztette, miszerint, nekünk biztos vannak elásva aranyaink… Nekünk, mikor a deportáláskor anyu még a jegygyűrűjét is odaadta….elő is került a levéltárból az ékszereink listája. Ki tudja hova, kihez jutottak, ki: A Bösendorfer zongoránkkal együtt… Egyébként ügyvéd nagybátyám tudta. De nem árulta el. A békesség kedvéért…. Így aztán később a lányom kénytelen volt a zeneiskolában kilesni az órákat, (olykor csak perceket) amikor alkalmilag szabad zongorán gyakorolhatott, nem tudtunk új hangszert venni. (nem volt "elásott" vagyonunk! A háborúban mindenünk odalett. Később a házunkat is államosították. Még a konyhánkat, előszobánkat, albérletbe kiadható kis szobánkat is lefaragták belőle. S a tanári fizetésem se volt később busás.)
Egyetemen, nem is tudom miért, de magam álltam elő azzal, hogy zsidó vagyok, nehogy később kellemetlenségek támadjanak belőle. Furán néztek rám. Méregettek. Mint akik azt hiszik, viccelek. Majd: „Nem, az nem lehet. Te nem vagy olyan!” … De hát milyen?! Milyen egy „igazi” zsidó? morfondíroztam. És nekem, most örülnöm kéne, mert szerintük én nem vagyok olyan? S ha olyan lennék, akkor gyűlölnének? Szerintük okkal gyűlölhetnének?
Már tanárként, egy színjátszócsoportvezető társammal, akivel együtt tanultuk ki ezt a „mesterséget”, jóhangulatú, nyári tanfolyamokon, nagyszerű, amatőr színész ill. rendező tanárainktól, egyszer, már évekkel később összetalálkoztunk, s felelevenítettük e kellemes emlékeinket, felidéztük tanáraink alakját, miközben egyikükre megjegyezte: ”ő olyan gusztustalan volt, mert hát olyan gusztustalanok is ezek a zsidók! Igaz?’” – várta a helyeslő választ tőlem is. – Nem emlékszem, hogy reagáltam, remélem nem helyeseltem. Mindenesetre nem kérdeztem vissza, hogy engem is annak talál-e. Én az egyetemen ugyan rögtön bevallottam, hogy zsidó vagyok, de érdekes módon csak utólag tudtam meg a többiekről ezt. Évekkel később. És nem is tőlük. Furcsa. Még a kedvenc tanáromról is. Ja. De most látom, micsoda szót használok én itt: bevallottam? Mintha valami bűn lenne? (Vagy legalábbis, valami eltitkolni való? De miért is kellene eltitkolni? Miért kellene takargatni? Mert valami hiba? Mégiscsak? Bűn?) De hát, hiszen csak a büntetést tapasztaltam érte. Ezért deportáltak, ezért ölték meg az apámat. Ezért akarta kirázni belőlem a lelket az igazgatónő, ezért dobott meg vonalzóval a Jóska, ezért néztek fürkészve, ezért érezhettem magam másnak, kívülállónak, kirekesztettnek… Néha talán – legalábbis látszólag – ok nélkül is.…..
Most jut eszembe, egyszer egy tanszéki összejövetelen, ahol asztalok mellett ültünk, mert volt valami elemózsiaféle is, a tánc előtt vagy közben, vissza akartam ülni az ideiglenesen elhagyott székemre, de egy évfolyamtársam ült már rajta, mire, tiltakozott, nem áll fel, mér is tenné, nem zsinagóga ez, ahol foglalt ülőhelyek vannak! Egyszerűen elképedtem. Szólni nem tudtam. Nem is tudtam egyébként, hogy a zsinagógákban foglaltak a helyek, a miénket ugyanis akkorra már rég lebontották, ráadásul olyan kevesen látogathattuk addig is, míg volt, hogy igazán értelmetlen lett volna egy majdnem üres zsinagógában ezt tenni. (A karzaton volt eredetileg amúgy a nők helye, de oda csak egész kicsi koromban jártunk még föl, jóval több volt az üres hely, mint a foglalt, volt úgy, hogy egy-egy alkalommal több helyre is elcsámborogtam az istentisztelet alatt… aztán lezárták a karzatot. Lent ülhettünk a 3 oszlopnyi sorból a jobb oldaliban, többnyire. Egy alkalommal – épp a deportálás évfordulójának emlékezetén, amikor más felekezetekből is meghívott vendégek voltak, így többen voltunk a szokásosnál, még az ajtóban is álltak, leesett a hatalmas mennyezeti csillár a fejünk fölött – majdnem. Csodával határos módon ugyanis épp azon a részen nem ült senki, ahova zuhant… De onnantól életveszélyesnek nyilvánították a zsinagógánkat, és mivel a kupola megrongálódását nem tudta a hitközség rendbehozatni – egyszerűen eladták a fejünk felül- egy téesznek, lebontásra.(!) A városi vezetés ezt szorgalmazta. Később a zsinagóga helyére Pártházat építtetett.) És ekkoriban mondta nekem az évfolyamtársam, hogy ez nem zsinagóga, ahol... Nem reagáltam, de úgy nézhettem rá, hogy azonnal bocsánatot kért, hogy nem akart megbántani, nem úgy gondolta….. hebegett, habogott. Nem haragudtam rá. Talán még túlzónak is éreztem a zavarát, a bocsánatkérését. Ettől valahogy úgy sejlett, több indulat, előítélet volt eredetileg a mondata mögött, mint amit kimondott. De megbánta… Nem akart megbántani - mondta.(Hát akkor akaratlanul tette, ösztönből…) Nem bántott meg… Nem is tudtam, hogy emiatt meg kellene bántódni. Most is majdnem elfelejtettem. De ez nem jelent semmit. Mert, lám, mégsem felejthettem el.
aliz2. :: 2009. nov. 5. 23:07 :: még nincsenek kommentek ::
Címkék: emlekezes, kapcsolatok, zsidosag
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése