forditott

Néha elfelejtem

hogy nem élnek a halottaim...

anyám, nagynéném, 

nagybátyám...

lehet is, hogy élnek?

Néha elfelejtem,

hogy élek!

Pécs, Fürdő utca 1, háromszor - avagy egy kis hallél

PÉCS, FÜRDŐ UTCA 1 . - HARMADSZOR avagy SZABÁLYTALAN HALLÉL

(2007. április 16)

Mikor másodszorra jártam ott, 15 éves koromban, 1958-ban, egy iskolai kirándulás alkalmával, nem tudtam, hogy már másodszorra, mindenesetre dejavu-m volt! S csak évekkel később jöttem rá, -egy régi levelezőlap cimzéséból –, hogy tényleg már jártam ott, illetve vittek oda, jóval korábban, kb 3 évesen, 1946-ban, valószinű akkor nem is nagyon tudva tartózkodásihelyem utcanevét. - Most meg, évtizedek múltán már tudatosan kerestem föl (immár harmadszorra), a „titokzatos" Fürdő utca 1-et – Pécsett jártamban.

A háború, a deportálás viszontagságai után beutalót kaptunk egy kis nyaralásfélére Harkányfürdőre. Pontosabban anyu kaphatta, de magával vitt engem is. (Hova is tehetett volna? A deportlásba is együtt vittek bennünket, különben is.) Csakhogy ezt kifogásolták néhányan – zavarhatta a többi felnőttet kissé zajos viselkedésem – s így el kellett engem távolitani, a közeli Pécsre, egy gyermekotthonba, arra a pár napra. (Én csak arra emlékszem, hogy a harkányfürdői parkban egy kis játékautóm úgy begurult egy bokor alá, hogy ott maradt örökre. (Ó az, elveszett gyerekkor!) A gyerekotthonban fehér alapú apróvirágmintás flanel egyenpijamába öltöztettek engem is, sorban elhelyezett kis ágyakba fektettek, de előtte, minden alkalommal egy kis kockacukrot kaptunk (jót tehetett a tejfogaknak), de egy jóéjt puszit is a gondozónéniktől... (és jut eszembe, vajon miért nem tudok én ma se elaludni anélkül, hogy egy mokkacukrot be nem raknék a számba -altató helyett?)

12 évvel később iskolai kirándulásunkon Pécsett, a Délszláv diákotthonban szálltunk meg. Fatálisan ugyanabban az épületben, ugyanabban a teremben, csak a név és funkció változott. Mellette a zsinagóga nagy épülete. Talán az adta a rokonérzést illetve a dejavuet. le is foztóztam , peidg alig csináltam képet arról a kirándulásról, de ez fontos lehetett - ha semmi köze nem is volt a közös programjainkhoz.

Fél évszázaddal később már magam is kíváncsi lettem: mi lehet most a Fürdő utca 1-ben.

Egy önkéntes idegenvezető néni elkisért, pedig nem is zsidó - mégis tagja a pécsi izraelita baráti társaságnak. Mondja: újra a hitközségé lett az épület, de ne riadjak meg: az alsó szint helyiségeit anyagi okokból bérbe adták, így ott különböző ruházati üzletek, sőt valami masszázsszalonféleség is van!

Éppenséggel nem ijedtem meg, a harsány reklámtábláktól sem, hiszen mellettük ott állt a szolidabb, de azért feltűnő magyarázó felirat : ezek csak bérlemények.

Az épület felső emeletére – a hitközségi részlegbe- zárt, cirádás vaskapunál történő csengetés után (oldalt mezuza!) fel is lehet jutni.

„Mijáratban vagyok?” - Elmondom. Keresem a múltat. A 60 év előtti múltam. - kiderül, hogy az ottjártam okáról faggatózó ügyintéző hölgy is annak idején ugyanitt, a gyermekotthonban volt. Két 64 éves „gyerek” mosolyog egymásra... a két múlt összeér. A terem, ahol annak idején kis ágyaink álltak, s ahova behozták nekünk a mindenesti cukorkát és a szeretetet, jobbra, igen, felismerem az) irányt, most imaterem. Holnap épp péntek este. Még a városban leszek. Eljönnék imádkozni, ha lehet. Hányan szoktak lenni? Huszan... Imakönyvet tudnak adni? (nem hoztam magammal) Nem valószinű.

Nem is tudom miért, de nem megyek el péntek este.. de már este 7 felé jut eszembe, a pécsi pályaudvarról jövet, bosszantó, hosszadalmasra nyúlt jegyelővételi hercehurca után, hogy lekésem a szombat bejövetelét s a 18,30-as imaidőt...

Pedig el kellett volna menni! Hálát mondani... halélt? Abból van a legtöbb az imakönyvben. De azt lehet magunktól is, fejből. A magunk imáját , háláját kifejezni. Hiszen még mindig itt vagyok. S valakinek meg kell köszönni.

De ehhez nem is kell imakönyv, se imaterem. Bárhol s bármikor megtehetem... Most is, itt is. Hát köszönöm.

(Mert ahogy Kertész Imre is írja a K. dossziéban: „...végül is valakinek köszönetet kell mondanunk az életért, akkor is, ha senki sincs, aki ezt a köszönetet tőlünk elfogadhatná.”) "
....És akkor most , 70 év után.. Itt és most is.
Köszönöm.

Rég volt...

nagybátyám (apukám öccse)  - Gonda László - Ausztráliából küldött - gépiratai közt találtam:

testvérek avagy "magyar zsidó kisfiúk" ... a kisebb a nagybátyám, , a nagyobb az apukám, (aki később nem élte túl a munkaszolgálatot).

RÉG VOLT, de úgy tűnik, mintha ma lett volna... Apám, aki egy ősmagyaros, bajúszos, irodalmi magyart beszélő ügyvéd volt, minden este odaállitott maga elé, én akkor épp a térdéig értem. „Mi vagy Lacika?” - kérdezte. Azt kellett kérdésére felelnem - ami jólneveltségemnek alapját képezte-, hogy „ÉN MAGYAR ZSIDÓ VAGYOK!” ebben a belém nevelt hiszemben lettem felnevelve, s ez volt az a hamis, félrevezető eszme, amely sok-sok évig vezette, befolyásolta és kialakította a magamról való hitemet.Sok, sok éves eszmei küzdelmem után, végre, végre, a múlt hosszú, hosszú analizise után, tisztult meg az a valamim, amit agynak vagy agyműködésnek hivnak. Úgy 22 éves voltam, amikor mint táncművész turnézni kezdtem át és át Európa országaiban. Akkor büszke voltam rá, és ragaszkodtam hozzá, hogy "a m a gy a r táncos”nak hirdessenek. Habár szüleim gyerekkoromban hangsúlyozottan magyarnak neveltek, kötelességemnek tartották, hogy héberül folyékonyan tudjak olvasni, illetve imádkozni. Azonban én, a „magyar” táncos, utazásaim alatt azt se tudtam, hol van a zsidó templom, és szégyen, gyalázat, de elfelejtettem héberül olvasni. Meg kell jegyezzem, hogy minden este, az ágyban imádkoztam magyarul, mert hiszen apám tanitása, mely szerint én magyar zsidó vagyok, még élénken élt bennem, hát úgy gondoltam, JOGOM van magyar nyelven is imádkozni. Node aztán, hogy Hollandiában két revü producere, rendezője és szereplője lettem, mikor bejöttek „vendégeknek” a német csapatok (amint Göbbels mondta, hogy „megvédje az angoloktól Hollandiát”!) engem egy magyar honfitársam feljelentett a ragyogóan megszervezett Gestaponak. Minthogy azok a kellemes kihallgatásaim nem idetartoznak, azokról csak annyit, hogy a feljelentés arra kényszeritett, hogy karrieremet megtörve, otthagyva két revümet, megszökjek Hollandiából, s visszatérjek hazámba, Magyarországra. Ott a Horthy kormányzó vezetése alatt működő kormányok nem osztották boldogult apám tanitását, csak annak a felét akceptálták, eltörölvén, hogy „Lacika magyar”, helyben hagyták, hogy zsidó vagyok. Magyarnak nem volt szabad éreznem magam, dacára anyanyelvemnek, érzelmeiemnek és nevelésemnek – de ami igaz, igaz: zsidónak nem csak érezhettem magam, de a törvény annak nyilvánitott. Magyar katona már nem lehettem, csak olyan lenézett zsidó munkaszolgálatos, -illetve kényszermunkás., akinek a rendelet szerint , hogy azzal is hangsúlyozzák, hogy nem magyar, sárga karszalagot kellett viselnie, ami szemmelláthatóan alátámasztotta, hogy az olyan apák, mint amilyen az enyém volt, félrenevelték gyermekeiket. Ahogy az vitathatatlanul bebizonyosodott -ha szembe merünk nézni azzal az igazsággal, amelyet a történtek igazolnak –, azoknak az apáknak volt igazuk, akik azt hangsúlyozták gyermekeiknek, hogy „zsidók”. Tudniillik – mint az szigorúan bebizonyosodott –, hiába modták sőt hazudták az apák, hogy „magyar zsidók”. Az a bizonyos „asszimilálódás”, amiről néha a magyarok beszéltek, hazugság volt. Ők nem akarták -dacára a tehetséges zsidóiknak,-, hogy azok asszimilálódjanak., beolvadjanak. Annak idején az európában uralkodó nácizmus „segitette” különböző országokban az addig kissé kevésbé hangosan hangoztatott, de mindi ott lappangó antiszemitizmust. Azok a szerencsétlen, önmagukat becsapó, „asszimilálódott”, mellüket büszkén verő „magyar vagyok” zsidók csúnyán becsapták önmagukat. Mi próbáltuk elhitetni magunkkal, ahogy belénk nevelték, hogy csak a vallásunk zsidó, de katolikus vallású lehet különböző nemzetiségű ember, míg a zsidó vallás szervesen összefügg a zsidó néppel. Azok, akik „kint”, az élet piacán magyarul beszélnek, de bent a templomban héberül imádkoznak, lehetnek az államnak hasznos, tehetséges polgárai, de nem magyarok.Én és az én generációm félre lettünk vezetve. Azoknak a zsidó fiúknak, akiknek nem lábadt könnybe a szemük, mikor a magyar himnuszt énekelték, mint nekem, és olyan százezreknek, akiket a magyar állam halálra itélt, mikor deportáltatta őket,- ők, akik nem lettek úgy nevelve mint én, és sokan, sokan arra, hogy „magyar vagy Lacika” - nekik, akik zsidónak érezték magukat, s nem tagadták le önönmaguk előtt -mint sokan közülünk –, hogy zsidók, mint beigazodott , nekik volt igazuk! (...)

március 15 (h)arcai

idén a városi könyvtárunkban már március 11-én elkezdődtek a március 15-i ünnepségek, méghozzá egy sajátos rendezvénnyel: kiállitással  "a szegedi és makói zsidó emancipáció és nyelvi magyarosodás emlékeiből"és hozzá kapcsolódó előadásokkal...amik  a magyar zsidóság magyarságáról szóltak többnyire, különös tekintettel a 48-as forradalom és szabadságharcban való nagymérvű és lelkes részvételükre...de igazán meglepetésként a kiállitásmegnyitás első szavaiként ezt hallottam a könyvtár és múzeumigazgató szájából felolvasva: 

"Egy nagyméretű, barna keretes fotó, régi otthonunk falán-

    - Ki ez? - kérdi a betévedt idegen, még évtizedekkel ezelőtt.

    - A nagyapám! - vágom rá büszkén, még kislányként.

     -De hiszen olyan, mint egy igazi magyar embör, azzal a hosszú, kackiás bajszával.

 De hát az is volt: magyar is, zsidó is. Ember is. Főleg ember. Ember és polgár..."

- s már rám néz a szónok.Igen a Marosvidék 2007-es április számából olvasta fel kezdősoraimat , amiben (templom és iskolalalapitó)  nagyapámról, Löwinger Miksáról irtam...

A másik, apai  nagyapámról meg -épp ma került a kezembe - nagybátyám, apukám öccse irása, amiben igy idézi fel alakját: 

 ",,  Apám, ki egy ősmagyaros bajuszos, irodalmi magyart beszélő ügyvéd volt, minden este odaállitott maga elé, én akkor épp a térdéig értem. "MI vagy Lacika?" - kérdezte. Azt kellett a kérdésére felelnem -ami jólneveltségemnek alapját képezte -, hogy "ÉN MAGYAR ZSIDÓ VAGYOK!"...

 ...a szokásos városi szavalóverseny is napokkal előbb volt (ahol zsüriztem) , 14-én volt az ünnepélyes s dijkosztás, amin a mi zeneiskolai gyerekkorusunkon kivül egy japán  kórusnak hallhattuk csodás éneklését , a szines kimonóikban a mi nemzetiszinű  zászlónk előtt...

közben kaptam üzenetet egy bloggerinától, fb-on, amiben "provokációnak" nevezte, hogy megosztottam az oldalamon a Nemzeti Dal héber nyelvű forditsának kéziratát...amivel egy zsidó szervezet tisztelegni kivánt 48 emléke előtt, akik pedig - irja- 2007-ben azt tanácsolták , hogy ne menjünk ki március 15-én az utcára...Kár hogy nem emlékezett rá, hogy miért is, és hogy főleg az öregeket óvták a várható atrocitásoktól)

nos mi is volt 2007. március 15-én? A véletlen hozta, hogy tényleg épp ma került kezembe ez az irásom is .

Ime:

2007. március 16.

MÁRCIUS ARCAI

Aztán eljött március 15, besütött a frissitő tavaszi Nap az ablakon, és olyan nyilvánvalóan és természetesen kezdtem készülni az ünnepségre... nem is értettem, min problémáztam korábban. (az óvatoskodó féltő "maradjanak az öregek otthon inkább" – tanácson eltöprengve) Felvettem az ünnepi kosztűmöm – ugyanazt, amiben pár napja, Pesten, a Bálint házban felolvastam elmeséletlen deportálási történetem. A hajtókára kitűztem a kokárdát, nyakamon ottmaradt a mogendovidos ezüstlánc. Csak vissza kellett fordulni, a petőfisen kihajtott gallérú ingblúzom szürke garbóra cserélendő– kabát nélkül csalós még a márciusi tavasz, hideg szelek karistolják össze.

A lányom aludt még, szünetekben meg hétvégeken szokta kiheverni zsúfolt és szorgalmas egyetemista- és újságíró léte hétközi fáradalmait. Ugyan tavaly ilyenkor nem is, akkor ő volt az ünnepi szónok.

Hogy is ne mennék?! Jutott eszembe elmenőben. Hány gyereknek, hány generációnak tanítottam én ebben a városban a Nemzeti dalt!

Az ünnepség az utcánk végében, a Kossuth szobornál szokott lenni, sietősen hagyok le egy három kisgyerekes családot, már szól a zene, idehallatszik. Halljátok? A Szózat! - okítja nagyanya az unokáit. A Himnusz – javítom magamban, de persze nem szólok.

Rendőrkocsit látok a kocsiúton, unatkozó, dolguknics rendőrökkel. Mire célba érek, az utca végébe, az ünnepség már elkezdődött, már szól a gimnazista lány szavalata. A pódium körül áll a tömeg – nem túl sokan, de jelentősen, fegyelmezetten. Mögöttük nagymamák tologatják babakocsis unokáikat, sütkérezve a napon. Még mögöttük, hátul, a járdán maradok. Egy volt tanítványom anyja odalép mellém, üdvözöl, s mondja, hogy K. Gy. színész milyen szépen emlékezett meg rólam, mint irodalmi szinpada vezetőjéről, a rádióban. Jaj, nem is értem ezt, hiszen szegény, drága K. GY. meghalt a napokban, borzasztó! (Milyen nagyszerűen mondta el azt a hosszú, nehéz Juhász Ferenc szöveget: A szarvassá változott fiú kiáltozását a titkok kapujában-t, s most milyen igazi titokkapuba érkezett el,), és hiába cseréltük ki a telefonszámainkat, a tervezett, nagy beszélgetés elmaradt, most már örökre... Igen, tudja ő is, hogy meghalt, de aztán a lányát emlegeti, hogy milyen jól tudta azokat a témákat a felvételin, meg az egyetemen is, amiket tőlem tanult... Jaj, de kellemetlen, vagy – egy kicsit gyarló módon – jól is esik? - nem is tudom. Közben hallom, hogy köszöntő szövegében a polgármester lányom nevét emliti, aki tavaly, mint ifjú diák mondott beszédet itt, most viszont az ünnepi szónok városunk nyugalmazott múzeumigazgatója, élettapasztalattal rendelkező diszpolgára lesz. Aki beszédében nagyon bölcsen, történész mivoltához illően, városunk 48-as örökségeit tekinti át... Felfigyelek Fried Ármin nevére, aki a városi Kossuth párt vezéregyéniségeként mondta pártjára, mikor az már nem lehetett lobogó fáklya, de maradt örökmécses, hogy mindig utat mutasson a tévelygő politikusoknak. (Fried Ármin volt az - a makóiak emlékezete szerint - akit József Attila így emleget József Attila cimű versében:”egy zsidó orvostól kapott kabátot” ...Később Auschwitzba deportálták.ezekről itt most nincs szó, de miért is lenne, nem idetartozik.) A beszéd után érdemkereszttel kitüntetett -ugyancsak – volt tanitványom néptánccsoportjait konferálják fel ünnepi műsorként. Igazán maradnék, de átfúj a szél, meg a táncoló fiúk kicsit hamisan énekelnek, meg nem is nagyon látom őket, a lábukat, amivel pedig ügyesen ropják - így feltűnés nélkül előbb eljövök. A rendőröknek semmi dolga most sem, élvezik a Napot, úgy tűnik.

Virágoznak a fák, tavaszillatot árasztanak.

Mire hazaérek, lányom is elkészült, elmegyünk ebédelni egy étterembe, visszafelé felkerülünk a Makovecz tervezte új főterünkre, leülünk egy napsütötte padra, beszélgetünk, csinálok egy-két , nagynehezen engedélyezett „ünnepi” fotót, s élvezzük a Napot, a kisváros derűs, csendes, ünnepi hangulatát...

Aztán este fele látom-hallom, hogy Pesten, pont azon az útvonalon, amit pár napja végigjártunk s megcsodáltunk – most barrikádok égnek....

quo vadis, 1944

egy felbukkanó fotóról - 3 etapban


Hová mennek?
Dávidcsillaggal kabátjukon
vagonok mentén... már 70 éve
csak mennek
Hová?
Quo vadis?

idesodródott elém
fotó a nettengerben
forrása nincs
most bámulom
dobogó szivvel
elakadó lélegzettel

a középső alak
lehet(ne) apám
a szemüvege, a bajsza
akár egyetlen képén
tartóban asztalomon

csak az arca ott simább

és szelidebb
itt beesett , borostás
szájsarkában lemondás
előre néz, úgy
hogy nem néz sehova
se oldalra (mint a többiek)
se lefelé (mint mellette
egy öreg)

csak megy fásultan,
közönnyel
(csak igy lehet?)
 mintha köze se lenne
ahhoz, amibe került

fölötte lobog a szelleme

szegény apám!
vagy bárki más
csillagos üldözött!

quo vadis?
hová? hová?...

(pusztulásba. a semmibe.)

............................................

és hirtelen itt teremtek előttem..."Legalább van még egy képünk róla" - mondja lányom, unokája annak, ki sose lehetett nagyapa, (apa is alig)
és  én  miért nem tudok örülni ennek a váratlan képnek?...

 ..............................................

Aztán, másnap (lányom kutatta ki, és én) megnyugvással vettem tudomásul, hogy nem az apám van a képen. hanem kárpátaljiak, épp Auscwhitzba érkezvén. Apám nem volt Auschwitzban, "csak" Borban, munkaszolgálatos. De útja ugyanúgy a halába vitte.. (Quo vadis?!).egy másik (erőltetett) menetben...

 és igen,én megkönnyebbültem, mégis, hogy nem ő  van azon a csoportképen...
 inkább legyen csak ez az egy. de még békebelinek tűnő képe.a másikról könnyen lemondtam.

és épp elég volt az az egy halál is....

átmeneti magyarázkodás

no mégis csak itt telepszem le a napi blogommal...a free blog teljesen kinyiffant (tapintatosabb szót nem érdemel), mert se szó se beszéd művelték ezt az átverést ("alkatrészre várva").... a nolblog-nál tulajdonosváltás miatt nem lehet belépni...(irni, a szerkesztésbe) - igaz legalább elolvasni lehet az eddigieket, legalább...a nolblogra nem tudok feltenni, legfeeeljebb csak egy fotot (bár már lehetne galériát is, csak nem tudom hogy...) szóval itt vagyok a blogspoton, ami eddig is - a többi blogom - legjobb gazdája volt, zökkenőmentesen nagyjából.

úgyhogy a lineas blogjait (ami eredetileg napi volt) itt folytatgatom....de most s már nem a végtelenségig...csak ha nagyon muszáj a téma... 7 éve...lesz mindjárt kb 2  hó múlva, akkor azt hiszem lezárom -de dolgozok vele... (titok..mit.)