..a "deportálási" történet folytatását itt hagytam abba az előző bejegyzésben: " Anyám már nem tűrte. Tényleg átíratott. Csak akkor még nem tudta, hogy csöbörből vödörbe…" Hát akkor nézzünk bele a "vödörbe":
Engem lelkileg meg is viselhetett az iskolaváltoztatás gondolata is, mert még szeptember előtt beteg lettem. A folyóparti napköziotthonos tábor nem túl higiénikus főzési viszonyai következtében járványos fertőző májgyulladást kaptam, hepatitis B-t, ami émelygéssel, rossz közérzettel kezdődött.(mit is akarhattam kihányni vajon, mit is nem tudtam megemészteni?- tán azóta sem)… tudjuk, hogy – járványtól, fizikai tünetektől függetlenül – mindennek, eredendően lelki okai vannak. (Miért pont én kaptam el a betegséget, s miért pont akkor… S miért pont a máj jelezte, hogy valami nincs rendben…) Be kellett feküdnöm vagy 6 hétre a kórház gyerekosztályára, a fertőzőbe, nagyon szigorú körülmények közé, csak a rácsos ablakon nézhettünk ki az udvaron ácsorgó látogatóinkra, mint a rabok. Anyutól, vigaszképpen, kaptam egy kis apró feketebőrű gumibabát, azt mondta, a folyóparti strandon találta, a homokban, amit ezen a nyáron én már nem taposhattam…mennyire hiányzott ez is!…. A szigorúság, az erős diéta, a Szegedről lejáró főorvos szakértelme, megtette a hatást, mert végül is, teljesen meggyógyultam, még egy barátságra is szert tettem a mellettem fekvő szegedi kislány személyében, aki nálam egy évvel volt idősebb, de jóval érettebb… később leveleztünk is. Voltunk vagy 10-en a szobában. Jöttek új gyerekek, a szomszédos faluból. Ők este imádkoztak, keresztet vetve a párnájukra. Bevezették ezt az új szokást. Másnaptól mindenki ezt tette. Beleértve engem is. Nem akartam kilógni a sorból! Már megtapasztaltam, hogy milyen hátrányok származhatnak belőle… de sokáig valóságos lelkiismeretfurdalásom volt miatta, mintha megtagadtam volna magamat, a sorsomat… De a sorsomat annál inkább nem kerülhettem el.
Az új iskolában, (ami eredetileg katolikus, egyházi iskola volt) ahova ily módon, a betegségem miatt később kezdtem járni, semmit sem tudhattak rólam, azt viszont igen, hogy zsidó vagyok. Ennek megfelelően is fogadtak. Eleve előítéletes gyűlölettel. Valóban csöbörből vödörbe kerültem. Maradtam céltábla. Szó szerint. Csak nem az igazgatónőé, hanem a gyerekeké. Persze nem mindenkié. Mindenesetre első héten már én lettem a hetes, s mikor gyanútlanul törölgettem a táblát, háttal az osztálynak, egy háromszögvonalzó, élével, majdnem eltalált, zsidózó szavak kíséretében. Főleg egy fiú járt ebben élen. (Most volt az 50 éves találkozónk. Szerettem volna a mai szemébe nézni. De nem sikerült. Azt mondják még soha, egy találkozóra se jött el...) Szünetben meg az egyik – a párhuzamos osztályba járó (azt hiszem) cigánylány, de ez most igazán nem fontos, sőt - kerekperec közölte velem, hogy nekem itt semmi keresnivalóm, menjek Izraelbe, a zsidók odavalók. S ráadásul a régi igazgatónőm „bosszúálló” keze itt is utolért! Hivatalosan persze azért iratkoztam át e másik iskolába – ami egyébként igaz is volt – mert ott volt napközi, étkezéssel, ami emitt nem. Anyunak meg, ki egyedül nevelt, dolgozott (amikor épp nem volt beteg), ez, hogy a felügyeletem, s főleg az étkezésem biztosítva van az új iskolában, megnyugtatónak tűnt. (Az más kérdés, hogy előtte nyáron épp egy ilyen „napközis tábori” tömegétkeztetésen kaptam el a hepatitist, az étel – valószínű nem kellő higiéniával kezelése miatt) – Zeneiskolába, hegedű órákra jártam, már évek óta, ide-oda dobáltak bennünket a város különböző iskoláiban, viszont akkoriban épp a régi iskolámba. Fent az emeleten, a sarki osztályteremben, ahova a párhuzamos osztály járt. A terem végén volt egy un. Élősarok. Durva barnás-drappos csomagolópapírral letakart asztalon, cserepes virágok, palánták, csíráztatott magok stb… Egyszer csak nekem esik az iskolaszolga (az egyik lánya valaha osztálytársam volt), hogy nézzem meg, hogy össze van firkálva fenn az élősarok papírja… mégiscsak felháborító! Nézem: látom, de csak ha nagyon nézem, hogy halvány ceruzával itt-ott firkálmány, ákombákom a csomagolópapíron. Krikszkrakszok inkább, de egy helyen ki lehet olvasni egy ügyetlen nagy betűkkel írt nevet. Lánynevet. Csak a vezetéknév volt ismerős nekem. Azonos azzal a nálam két-három évvel fiatalabb fiúéval, aki ugyancsak hegedűórákra járt ide. (az apukája az új iskolám remek földrajz tanára volt.) Hetekig húzódott az „ügy”. Egyszer csak rám csap diadalmasan az iskolaszolga: „Na, meglett a tettes”! Igen, és ki az? – kérdem. Hát te – mondja vigyorgó kárörömmel. Menjek csak be az igazgatói irodába, majd ott megtudok mindent. Miii? Ott ül a terem végében, asztala mögött az igazgatónő teljes hatalma tudatában, mellette meg a volt rajztanárom ácsorog (aki amúgy mindig csupaötös bízonyítványom csúfította el a 4-esével, miközben az - igazi festőművész által vezetett - városi rajzszakkör kiállításán épp ott díszelegnek a rajzaim… sebaj. De most itt áll, ő is szigorú, rémséges tekintettel. Pedig amúgy olyan mosolygós ábrázatú. (Igaz, rám sose mosolygott.) Tetemre hívtak. Holott nem tettem semmit. Hiába mondom, hogy semmi közöm a firkáláshoz. Hajthatatlanok. Végső érvként azt mondja diadallal az igazgató nő, hogy bizonyítékuk van, elővették a régi dolgozatfüzeteimet, s abból megállapítható, hogy én követtem el a firkálást. Meg se tudok szólalni. Meg vagyok bántva mélységesen, és tehetetlenül állok. Hiúságom is sértve az igazságérzetem mellett, hogy találhatnak hasonlóságot eközött a krikszkraksz és az én gyöngybetűim között! Rajzórán még a gyufaskatulyák vonalát is olyan egyenesen húztam, hogy az osztálytársam (aki egyben vetélytárs és az osztályfőnökünk lánya!) megrágalmazott a rajztanárnál, hogy azért olyan pontos a rajzom, mert vonalzóval húztam, ő látta. És a rajztanár hitt neki! Neki hitt. Most is, itt áll gunyoros kárörömmel. A szemében én egy többszörös csaló lehetek…(Ma se értem az egészet, tényleg felült ezeknek a rágalmaknak, vagy ő is gyűlölhetett? – mindenesetre az emlékkönyvembe ezt a szikár, oktató mondatot írta korábban, hatalmas betűkkel keresztülaraszolva az egész lapot:: ”Az élet célja az önkifejlődés!” ) (Pedig a másodikos tanítónénim milyen kedves, személyes szavakat írt, miközben másoknak csak egy sablont. Meg is tanultam kívülről, azóta is sokszor eszembe jut és még mindig bíztatást ad: „Julikám, az élet nagyon sok szépséget tartogat számodra, igyekezz ezt a napos oldalt megtalálni és akkor harmonikus békét és nyugalmat tudsz teremteni a magad számára, s varázsolni azok köré, akik ezt tőled várják.” – Hát mindenesetre ez a jóslat itt, most, ebben az igazgatói szobában még nem látszott teljesülni! Itt csak az árnyékos, sötét oldal volt jelen. Meghazudtoltak, megrágalmaztak, kétségbevontak. Ma sem értem, hogy nem tudtam megvédeni magam, a tiltakozáson (amit ők megátalkodott tagadásnak vettek?) túl. Illetve már tudom, olyan volt ez az egész, mint egy koncepciós pör,… (de hát akkor még, bár zajlhattak, nem hallhattam ilyenekről. Naív voltam, jóhiszemű, ártatlan, valójában áldozat, akit rettenetesen bántott, hogy így elbánnak vele, hogy meghazudtolják, voltaképp a lényét. Csak azt tudom, hogy valahogy, automatikusan hazamentem, s otthon, kedvenc helyemre, az udvari szobánk ablakpárkányára kuporogtam- oda mindig besütött a Nap, ott szoktam olvasni is- de. most keserves zokogás tört ki rajtam, abba nem tudtam hagyni. Szaggatottan elmondtam anyu kérdésére, hogy mi történt. Ő elment az igazgatónőhöz, és igen erélyesen fellépve közölte vele, hogy ne csináljon újabb Nyilas Misiket…. De hogy miért nem említettem azt a nyilvánvalóságot, hogy valószínű az firkált, akinek a vezetékneve megegyezik a firkált vezetéknévvel – majd később az is kiderült, számomra legalábbis, hogy a teljes név hordozója, a fiú unokahúga!…. Még ma is érthetetlen ez az egész hallgatásom ez ügyben. Illetve csak azzal tudom magyarázni, hogy tőlem távol állt mindenféle árulkodás, beárulás. Én nem akartam másnak rosszat. De azért magamnak se akartam volna! Csakhogy nem más gyanúsítása árán akartam. Hanem az igazság érvényesítésével. Annak a puszta ténynek a hangoztatásával, hogy én nem tettem. Nem én voltam. És szörnyű volt elviselni, főleg azt, hogy nem hisznek nekem. Ma már sejtem, tudták ők az igazat, nagyon is. Vagy pedig nem is akarták tudni. Nem számított! A lényeg az volt, hogy megalázzanak. Hogy rámsüssék a bélyeget. Újólag. Mivel már másik iskolába jártam, csak így tehették. De igazán ma sem értem, miért. Miért?! " ..... tudja valaki a választ? (folyt. köv. ....)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése