azúrkék mese

sötétkék melegitőben állt
a hengeralakú kékre zománcozott
koksszal megtöltött kályhánál
s tetején kis edénykében
meggyszószt kavargatott
ebédjére anyám

én pestről jöttem
a gellért szállóból
amúgy bécsben élő
apai nagybátyámék
meglátogatásából
haza hozzá

magas fekete oldalt nyitott tűsarkű cipőben
üvegnylonharisnyában  dideregtem egy éjjel
mikor voltunk a moulin rougeban
abban  a nyáron tőlük kapott szürke jersey
svájci kiskosztümben mi alá még azt a
kék hímzett puplin blúzt  se vehettem rám...
mert esti viseletnek az nem elegáns mondták
nappal a sötétkék vastag harisnyámhoz
sem illett a barna kemény topán
és mennyire törte a bokám
s rikított a türkiz kabát fölötte

semmi sehogy se illett össze
rajtam se hozzájuk se hozzám
tán csak otthon hagyott anyám
de nem ő sem akkor már
ki keverte a meggyszószt a kályhán
szótlanul szerényen egyre
s úgy tűnt megelégedve
hiszen mosolygott rám
mikor beléptem ajtaján

nekem a szívem
repedt meg
ahogy ott állt
akkor 65 telén
s akár 64 nyarán
az azúrtenger partján
gyötrőn rágondolván
vajon hol s hogy van
mit csinál anyám
mért is nem látja
ő is ezt a csodát


azóta elúszott mindenki már


életem szinesfilmjének kockáin
archivált lett minden emlék már
egymásbamosódva tél és a nyár
az azúrtenger partján
s a meggyszósz a kék  kályhán
s már az edény is ugyanolyan kék
és pattog  róla is a zománc
mint az azúrtengerről rám
az a sok tarajos hullám
jön felém elsodorván
múltat  jelent mindent
mi nem jön vissza már

se a nagybátyám
se az anyám

mindenki oda már
mindenki  odaát

a tenger túlpartján
túl az óperencián

minden messze már
minden mese már


........


(vajon
megérti-e
az unokám....

hogy én voltam
az a fura lány
ki e mese közepében áll


s még nem tudta
de őrá várt )