2018. május 2., szerda

jelenbe mosolygó régi kedves arcok


...néha feltorlódnak... talán a "hosszú hétvége " miatt is.. jönnek csapatostul, de egyenként, és köszönnek, integetnek , mosolyognak, :)
és... kis idő kell, míg felismerem őket :(

pedig én mindig mindenkit egyből felismertem, csak egy ideje nem... remélem, hogy csak azért nem, mert egy ideje nincs rendes szemüvegem , a szemem meg egyre rosszabb...

és nem valami kezdődő "arcvakság" tünetei...

ülök a Gy cukiban, hátul a terasz legvégén, fény-árnyékban, s a kerítés mögül hallom csókolom tanárnő egy vidám teli női hang.... sejtem ki lehet, bár mintha erőteljesebb lenne, mint legutóbb, de csak akkor leszek benne biztos, ha már felér a teraszra, s jön felém mosolyogva családostul, gratulál Timi lányomnak... a kislánya, aki 1 hónappal előbb született, mint az én unokám, csak néz, ő se ismer fel, engem, pedig tavaly milyen jót beszélgettünk emlékeztetem rá, de nem emlékszik, viszont megint jó kis beszélgetésbe elegyedünk... miután elmondom, hogy az anyukáját tanítottam, a nagyapja meg osztálytársam volt, sőt hegedültünk is egy zenekarban.... tán majd egyszer találkoznak unokámmal, vagy Makón vagy Budapesten:) (ők is ott laknak, csak gyakrabban vannak Makón is)

aztán én vagyok kívül, és miközben a biciklim helyezem el a tárlóba,  a teraszról integet le egy fiatalember mosolygós kezicsókolommal, és én bizonytalanul köszönök vissza, hát ha köszön valaki, fogadni kell, s csak mikor látom a környezetével, akkor jövök rá, ugyancsak jelenleg Pesten élő régibb ismerős...nem a gimibe járt, (hanem a nagyapa alapitotta keribe), de egy tanítványomnak komolyan udvarolt akkoriban, meg a könyvtárban miután elolvasta egy írásomat a Makói hétben, (vagy husz éve),  az Akit nem ismertek címűt, rákérdezett eléggé megindítódva, hogy ezt tényleg az apukámról írtam?.... később, már este, boltba biciklizve látom a túloldali járdán, beszél valakivel, miközben átköszön, ekkor se látom jól az arcát, de  már integetek vissza , nem látom ugyan de tudom, hogy ő az - mondom is nevetve...

visszafelé meg abban a vékony, kissé görnyedt, magas, kicsit oldalasan  de frissen járó férfiban ismerem fel .- s nem is az arcában hanem - a mozdulataiban, régi iskolatársam, osztálytársam öccsét az anyukája az én anyukám barátnője volt, ő pap és egyetemi tanár persze már nyugdíjas ő is, de mindig nagyon tevékeny most is csak két napra jött le, a temetőben a sírokat rendbe hozni.... általában ilyenkor össze szoktunk futni, de most egy-két alkalom kimaradt, örültem, hogy láttam, azt hiszem ő is....

délután még a Gy. cukiba a belépő kapuban bemosolygott egy régi tanítványom is, Szegeden a klinikán  neurólógus, legutóbb ott, a zsinagógában találkoztunk, az újraavatásakor, mindig örül ha lát, mint mondja, de látom is a széles mosolyán, őt erről pár másodperc után fel is ismertem...az anyukájával jött, ő mondja, hogy mi egy iskolába jártunk, mondom biztos nem egy osztályba miután mondja a lánykori nevét, nem is , de ugyanabba a gimibe, ő kettővel fölöttem, mond ismerős tanárokat, osztálytárs- neveket, bólogatok, és szomorún konstatálom, hogy sajnos egyikőjük se él már,....a lányát most békén is hagyom (most épp nem is fáj a fejem)


az én lányom este hív, egész nap "kirándulni" voltak, nem rég értek haza, közben szól a kinti vezetékes telefon, bal fülemen még lányom a mobilon, de mondja, úgyis már vacsit akar adni a Családjának, ha közös rokon hív majd visszahívom, de nem az, jobbal fogadom a hívást, régi kolleganőmé...ők is már évtizedek óta Pesten élnek (a gyerekek persze felnőttek...) apropótól függetlenül sokat beszélünk, s egyszer csak azt mondja:---,mostanában sokat gondolok az anyukádra... csend... sírsz.?.. kérdi, nem csak várom, mit mond, már megszoktam, hogy minden osztálytársam,   barátnőm a régiek, akik ismerték anyut, milyen sokat  és szeretettel és megilletődéssel emlegetik... valóban megható... és direkt vártam, mit is mond róla K.... keresi a legtalálóbb jelzőt és végül is ezt találja: olyan ...  átszellemült volt... s tényleg, már majdnem sírok; értékeltem- e vajon én eléggé az anyámat,? !

Gonda Julia fényképe.

és értékelem-e eléggé ennek a sok kedves embernek a kedvességét, figyelmét, mosolyát, mert ennek kölcsönösnek kell lennie--- anyukámból áradt a szeretet, az igazi kedvesség, figyelem...

talán -talán , ahogy öregszem... belőlem is kezd, ?

a gyerekek , az ismeretlenek is , integetnek ha meglátnak

(mint Pistike az ablakból integetett két kézzel, a direkt odahúzott kis rácsos ágyából, hogy lásson, mikor reggelente az iskolába mentem előttük, d.u. pedig pesztráltam...)

a legkevesebb és a legtöbb amit tehetünk, hogy kedvesek és szeretetteliek vagyunk egymáshoz...


és ha a szemünk rosszul is látja illetve nem rakja össze rögtön az arcvonásokat, a szívünk hamar helyre tudja rakni, kompenzálja.. és felismeri a kedves mosolygó embereket...

mert valóban jól csak a szívével lát az ember



7 megjegyzés:

  1. Ülök ölemben a laptoppal, a nyitott erkélyajtón beszűrődő madárcsicsergéssel a háttérben megáll, kimerevedik a gondolat. Megint annyira sok húrt pendítettél meg egyszerre, hogy az ember nem is tudja hirtelen, hogy melyikre figyeljen. De összeáll majd az egész, csak gondolkozási időt kell hagyni neki. (Ma piacozok, főzök, és gondolkodom, és hagyom a tegnapi versed mondandóját keveredni a mai - kicsit más - tartalommal. Hiszen mind a kettő Te vagy.
    Jövök még, mert bennem van a mondandóm, csak keresem hozzá a szavakat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ...te egy ÚJ "kedves arc" vagy... :) kiváncsian várom a mondandód, a megtalált szavakkal :)

      Törlés
  2. Folytatom a délelőtt félbehagyott gondolataimat.
    Jelenbe mosolygó régi kedves arcok – Szigorúság. (A tegnapi és mai bejegyzéseid.)
    Azt írtam a két bejegyzésed kapcsán, hogy mindkettő Te vagy. (Az egyikben a pedagógus, a másikban az anya.) Ezen gondolkodtam nagyon sokat, és nemcsak mostanság, és nemcsak a bejegyzésed kapcsán, hanem már régen is. A pedagógus nőkről, akik egyben anyák is. Hol válik el a kettő egymástól. Otthon hogyan tudják kizárni a pedagógus énüket, amikor a saját gyermeküket nevelik. Azt hiszem, csak nagy általánosságban tudok ehhez is közelíteni jelen esetben, hiszen csak a blogbejegyzéseidben olvasottak alapján ismerlek – úgy, ahogy.
    Van egy olyan megérzésem, hogy a pedagógus anya igyekszik a gyermekét maximális szeretettel, odaadással nevelni, de nem tud kibújni a bőréből, és otthon is szigorúbb egy kicsit a kelleténél. Igyekszik minden élethelyzetet tökéletesen megoldani. Timi valószínűleg ezt a kettősséget érzékelhette kiskorától kezdve. A szerető anyát és a tudatosan nevelő pedagógust kapta keverve. Az egyéniségedet én a képek alapján, valamint a blogbejegyzéseid, kommentjeid, fb.-válaszaid alapján készen kapom, és látom (az fb.-n). És én is érzem a kettősséget. A feltétel nélküli bizalmat, szeretetet a tanítványok, ismerősök irányába egy olyan – számomra valódi pedagógus - arccal és megjelenéssel együtt, ami nem nélkülözi a határozottságot és a szigorúságot sem. Nagy valószínűséggel ez a – vélt vagy valós – szigorúság jelenik meg egy kicsit Timiben is, hiszen szimbiózisban éltetek hosszú ideig. (Ennyit gondoltam írni a „Szigorúság”hoz.)
    A mai bejegyzéshez röviden csak annyit írnék, hogy én is ugyanígy látom az édesanyámat, amilyennek leírtad a Tiédet. Én a magam részéről folyamatosan érzem azt a fajta hasonulási kényszert, hogy legyek olyan kedves és türelmes mindenkihez, mint volt „anno” az édesanyám. Csak nekem ez nem jön olyan zsigerből, mert én gyermekkoromtól kezdve alapvetően szigorú jelleműnek éreztem magam. Ez ellen lehet lázadozni, próbálkozhat az ember rajta változtatni, és vagy sikerül, vagy nem. Valahol ezért ütött úgy szíven a vers (Szigorúság) is, mert szembesített magammal, azzal az időszakommal, amikor a beteg édesanyámat ápoltam az utolsó hónapjaiban. A szigorúságomat akkor sem tudtam igazán félretenni, pedig éreztem, hogy nincs ez rendben, kellett volna a sokkal nagyobb gyengédség.
    Messzire vezető gondolatok, amiket meg kell élni, sokat kell tanulni magunkról, és próbálkozni a változtatással.
    Hosszabbra nyúlt a hozzászólásom, mint kellett volna, és talán összeszedett sem voltam a mai, meglehetősen fárasztó napom után.


    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm szépen, hogy még velem is fáradozol ...
      elgondolkodom az irottjaidon ...

      Törlés
  3. pár megjegyzésem , (szontsén inkább általnosságban) ha nem haragszol:
    a "pedagógus"ság és a szigorúság nem szinonimák feltétlenül,
    otthon az ember nem "pedagógus" -olykor az iskolában sem az olyan "szabályosan" (s lehet, hogy épp akkor hwtékony igazán)
    az ember egyszerre sokféle is lehet, és nem is biztos hogy ezt szét kell választani, de lehet hol ilyen hol olyan...
    a kedvesség van akinek eleve alaptermészete, de igenis törekedni kell rá...
    (és melleslegés kicsit személyesen a szigorúság és kedvesség nem zárjákki egymást, érdekes, ezt épp a kisiskolás lányom "tanitotta" nekem, amikor az egyik , szeretett tanitőnőjér igy jellemzett: szigorú de kedves (!)

    VálaszTörlés
  4. Igen, emlékszem Timinek erre a mondatára, még ha régen is olvastam egy bejegyzésedben.

    Amúgy teljesen igazad van, a szigorú, de kedves vonás sok régi általános iskolai pedagógusomnál együtt volt.
    Ez a téma pedig kimeríthetetlen. "Százoldalakat" lehetne vele megtölteni. És sokféle véleményt olvashatnánk, hiszen mindenki járt iskolába, és a pedagógus is volt egyszer gyermek, neki is voltak tanítói, tanárai. Kiválóak és kevésbé kiválóak, szigorúak vagy kevésbé azok:)))

    VálaszTörlés
  5. én egyébként nagyon nem kedvelem (enyhén szólva)ezt a (gyűjtő)szót...Pajdagogosz. teljesen megértem Weöres Sándort aki igy figurázza ki kicsit (nyelvileg is), őt is:
    Kisfiúk témáira (1968)
    Pityu és Pöszi
    az óvodakertben mindenfélét sinálnak
    ni mijen dicnók
    a többi óvodások körülöttük álnak
    nézi a Paidagógosz néni
    pfuj mekkora dizsnók
    űrlapot és hegyes tollat ragad
    dühtől hullámozva ír.
    Tüzdelt Zülők!
    Máskor scináljanak jobb jerekeket.
    És felelnek a zülők:
    Kedves Paidagágász Néni!
    Hun házasodunk hun meg elválunk
    különb féle jerekekkel kísérletezünk."
    Nem örülnék, ha bármikor is ha csak kicsit is eltakarta volna bennem az embert az u.n. "peagógus" (brrr)! (mint ahogy a z u.n. "nevelés" a tanitást, én ez utóbbival "neveltem", közvetve, remélem, de mindenképp arra törekedtem, és épp emiatt sose kellett pl "fegyelmeznem"... mert figyeltek...

    VálaszTörlés