anyu jön felém
a Szegedi utcán
szikrázó napsütésben
havas tájban
sugárzó mosolyával
fehér minden
s tiszta
körülötte
akár a tekintete
és újra örülök
ideér a mosolya
ha lépteink már
nem is érhetnek
össze soha
csak messziről
látom őt
mégis oly közel
érzem
mint mikor
egyszer
dél körül
tanitasból jövet
váratlanul feltűnt
a havas uton
s jött felém
egyre közelebb
többhetes otthonfekvő
dermedt depresszió után
jólesőn meglepett
hirtelen fölkelt
kockás kabátba
kötött sapkába
sálba, kesztyűbe,
csizmába
s tetőtől talpig
mosolyba
öltözve
jött szembe
velem
velem
és jön
egyre jön
ma is
bár sose
ér ide
de a mosolya
igen
és mosolyra is
fakaszt engem
mert az a mosoly
még mindig ott van
ott lebeg
éterien
a Szegedi utcán
az aszfalt felett
és hiszem
meg is marad
anyu jön
szembe velem
mosolyogva
örökösen
ha arra
visz az
utam
Nagyon tetszik! Leheletfinoman íveli át a mélységeket...
VálaszTörlésKöszönöm. ..
VálaszTörlésNekem is tetszik. Ha lenne Énekek éneke az anyáról, ilyen lenne.
VálaszTörlésA cim miatt? ("Jő, hegyeken szökellve" miatt? ez ugyan egy lengyel regénycim is), utólag jutott eszembe a hasonlóság... és zavart is, köszönöm, hogy ilyen elnézően sőt felemelően értelmezed... kicsit megkönnyebbültem. Vagy mésem...? Mégsem...
VálaszTörlésAliz, nem a cím miatt. Hanem azért, mert benne van a halhatatlanság.
VálaszTörlésJaj, de jó!:) (nem is tudtam...:)
VálaszTörlés