Beszámolókat várnának tőlem, a tegnapi érettségi találkozónkról...
A rövid és lakonikus haikun túl , úgy érzem nem tudok többet irni, mert nem lehet...
(jut eszembe Wittgenstein is, aki szerint amiről nem beszélhetünk, arról hallgatni kell)
De azért valamit megpróbálok még elmondani, mert fontos, és ha nem is KÖZ érdekű, de 70 fölötti öregekre érvényes...
Bár valamennyien egy ilyen találkozón nagyjáből egyidősek vagyunk, naptárilag... némi eltérés van, habitusban, gondolkodásmódban, külsőben is... de most nem is ez a lényeg...
Az öregedés (tulajdonképpen egy idő után )természetes életfolyamat, senkit se kerül el. Csak azt, aki nem éri meg... S közülünk már tizenegyen..! a 44-ből.
Ki lesz a következő? bukott ki egy (gyerek)orvos osztálytásnőm száján..
Ki tudja...de minden találkozón kevesebben vagyunk.
Van, aki eleve azért nem jön el, mert nem birja elviselni, hogy "megöregedett". (dehát épp azért is kellene, hogy lássa, nincs egyedül."...Ez a sorsunk
Persze könyebb lehet mindezt elviselni, nekünk, akiknek vannak utódaink, de illúzióink erre a korra már nincsenek...
Tudjuk, sejtjük, érezzük (
immár kész a leltár), hogy
halálodra (sőt már előbb, öregségedre is) végső soron
magad maradsz... (mégha akármilyen rendesek is a leszármazottaid)
Ezt látom mindenkin, van aki mondja is... Talán akiknek van Baucisuk, vagy Philemonjuk, látják csak , hogy egymásba legalább még kapaszkodhatnak, de az se zökkenő- és feszültségmentes ...)
Miért is láttam a mulatozást a vacsora után egy pillanatra haláltáncnak és hamisnak a dáridózós éneklést?- hát ezért. A hanyatlás hamis és disszonáns, de elkerülhetetlen, akár akarjuk leplezni, elnyomni, akár nem... s nem lehet örökké szilveszterezni ...
Azért én is elénekeltem, és énekeltettem volna mindenkivel (de sokan nem nagyon ismerték, már(?)
régi kedvenc dalom:
"Lovamat kötöttem piros almafához
Magamat kötöttem gyönge violámhoz
Lovamat eloldom, mikor a Nap fölkel
De tőled violám, csak a halál old el..."
de már nem irnék szinpadi forgatókönyvet , és nem adatnám elő a diákszinpadosaimmal,mint annak idején , ifjú tanár s rendező koromban - olyan cimmel és tartalommal, ami felesel e dal utolsó sorával...
"...még a halál se..." . (Már jóval előbb is--- Oldunk... )
és eszembe jutott még valami (általánositható):
Mindannyian hősök vagyunk
Átevickéltünk életünk szakadékain
Eddig
haikuban:
átevickéltünk
éltünk szakadékain
mind hősök vagyunk
vagy inkább igy, 3. személyben:
öregdiáktalálkozó
átevickéltek
éltük szakadékain
mind hősök - eddig
(nem véletlenül kezdtem haikukat irni, és személytelenebbül személyes lenni, ez is egy "oldás" )
