egy könyv életéről

 #életamagvetőben és Turi Tímea egy könyv életéről:

Mikor kezdődik egy könyv élete, és meddig tart? Szerkesztőként a kéziratok legérzékenyebb időszakában dolgozunk: amikor a szerző már elengedte, de a nyilvánosságba még nem lép ki a szöveg. Ez a két határpont szimbolikus is lehet: alapesetben a kéziratleadástól a könyv megjelenéséig, vagyis a könyvbemutatóig tart a munka ideje. Valójában azonban gyakrabban már a kézirat leadása előtt elkezdődik, és a megjelenés után sem zárul le a beszélgetés. Tamás Zsuzsa Holnap elárul című könyve is számomra egy hosszabb beszélgetés része: érdekes volt látni, éveken keresztül hogyan változik az anyag, és megnyugtató volt, hogy még a könyvbemutatón is tartott számunkra meglepetéseket. Külön öröm volt számunkra, hogy Zsuzsa a Kiadót is meglepte egy a borító színeit idéző virágcsokorral, türkizkék stólával és nyaklánccal. Árvai Judit csodálatos borítóján ugyanis Ariadné ilyen türkizkék ruhában bolyong – az ókori labirintus helyett egy budapesti villamoson. Egy kiadói munkatárs számára a könyvek életének egyik legmegejtőbb végpontja ugyanis az, amikor a tömegközlekedésen látjuk olvasni a könyveinket – és én is alig várom, hogy egy a borítót idéző villamoskocsiban láthassam, hogy valaki ezt a kötetet olvassa.

Ó, köszönöm a kedves szavaidat, Turi Tímea.

Igen, én szerzőként nagyon szeretem azt a pillanatot, amikor magányos munkából egyszer csak csapatmunkává válik a könyv megírása: a Magvető különös gondosságának köszönhetően nemcsak a határidő segít meghozni végső döntéseket, hanem a sok gondos szem is, hiszen a szerkesztőn kívül a szöveget átnézi egy korrektor, aki "előkészíti" (Wordben korrektúrázza), majd a tördelés után még egy korrektor, akivel a szöveg elnyeri a végleges formáját (ha van olyan -- de abból indulunk ki, hogy van).

Ám én általában a magányos szakaszban is igénylem a párbeszédet, ami tulajdonképpen képtelenség -- ilyenkor a jó szerkesztő, amilyen Timi is, a kézirat (és a szerző fejében viaskodó gondolatok) pontos ismerete nélkül is tud olyat mondani, amitől a szerző új lendületet vesz. Ha mást nem, legalább annyit: Figyi, add le októberben, meglátjuk.

És akkor a szerző megvívja a maga csatáit fejben, és leadja a kéziratot októberben, és ha novemberben felhívják, hogy elfogadták a kéziratát, akkor elkezd pislákolni benne az öröm, ami -- most már bizton állíthatom -- abban a kiadói látogatásban csúcsosodik ki először, amikor átveheti a példányait, és köszönetet mondhat a kiadó munkatársainak. (Másodszor meg természetesen a könyvbemutatón.)

A csokorról annyit még el kell mondanom: kértem a virágárust, hogy a borító színeiből állítsuk össze, de rögtön megnyugtattam, a türkizre ne legyen gondja, arról én már gondoskodtam. Viszont úgy képzeltem, hogy a jegylyukasztó mélyvörösének egy szál mélyvörös rózsa lesz a megfelelője -- nagy csalódásomra nem volt olyan rózsa, amilyet elképzeltem. Így került a csokorba ez a gyönyörű mélyvörös dísznövény, amit -- ajánlom szerkesztők és korrektorok figyelmébe -- oak levélnek neveznek. (Vagy oaklevélnek? Egybe? Valaki nézzen utána! )