mennyi adósságom marad
mit nem tudok már törleszteni
nem anyagi hanem szellemi javak -
emberi tettek, mozzanatok -
pótolhatatlanok
nincs hova átvigyem
törlesztenem kell
mig még élek
de tudom, marad
nincs annyi időm, hogy
minde adósságom
beleférjen
kéne egy másik élet!
tegnap délutántól elviselhetetlen hangú zaj... Utoljára akkor hallottam ilyesmit, amikor a régi ház szomszéd , üres lakásában csőtörés volt. Időbe telt, míg rájöttem, hogy a fűtés hőközpontjának csöve (ami most más mint eddig volt, felszereltek rá valami műszert) a hibás. Szó szerint.
betelefonáltam a távhő hibabejelentésére, nagyon kedvesen közölte egy férfihang, hogy már tudnak róla, valamilyen karbantartás folyik, valamilyen szivattyűzással, de csak hétfőn tudják remélhetőleg kijavítani,,, köszöntem, ha nem veszélyes, tán kibirjuk addig a zajt..bár az még két nap (nem veszélyes nyugtatott)
éjjel fel is ébredtem rá, alattam a hőközpont, a radiátorok eszeveszettül zajongtak, sőt rezegtek is
lecsavartam a nagy szobában, ahol nem alszok, és a mellettem levőt is, azt hiszem (bár aztán föl?)
éjjel órákat voltam fent a zaj miatt, de később, hajnalban, elaludtam , 9-ig
örömteli eseményre ébredtem: megszűnt a zaj, viszont jéghidegek a radiátorok!
ennek fele se tréfa, már emigrálásomon törtem a fejem , melegebb ,fűtött vidékre...
mielőtt betelefonáltam volna, lementem a hőközpontba körülnézni
meglepett, hogy melegek voltak ott a csövek, némi zaj is hallható volt, de korántsem a korábbi...
visszamentem, s csodák csodája, nálam is melegek voltak a radiátorok
jöttem rá, éjjel lecsavartam őket , de azóta föl! :)
Ilyen örömeim vannak!
Meleg és csönd is ...
(Egyébként megfigyeltenm, sokminden magától megjavul, csak kis időt kell adni rá! - meg kibirni addig.)
napok múltán felrakta a makói tévé a Káddis...előadáson készített pár perces videoját (most nem minősitem a kiséró szöveget. ám az operatőrt dicsérem...
aki, lehet hogy véletlen mindenesetre meglátott (kamerájával ) és mutatott is 3 másodpercig majdnem hogy premierplanban - ( a teremben az egyetlen holokauszttúlélőt)
s az arcomra minden rá van irva
(nem is beszélek !) - mutatom:
A kávé ahelyett, hogy felélénkitene, elálmosít.
Az antidepresszáns is, azt hiszem, inkább lever
Mit kéne szedni, hogy feldobjon? Nyugtatót?!
Minden forditva, paradoxul hat rám.
Azt hiszem, rosszul vagyok "bekötve"...
(Azt is rég észrevettem, hogy a komédiák, amiket a szinpadon játszanak,, engem inkább elkeseritenek, a tragédidák meg felemelnek. (de ez azt hiszem régi igazásg, a dolgok igazi valóját telkintve) Azt hiszem Dürrenmatt mondta (hallottam az Artiumon még egyetemistaként? a Szinházi probklémákban? hogy a tragédia a tulajdonképpeni optimista műfaj. Az még hisz hősökben, erényekben, ha átmeneti bukásukban is, ábrázolja őket. de ott vannak a háttérben, s a kulisszák mögött. Komédiái a kétségbeesés kifejezései! Nevetése mélyén szomorúság...
délelőtti telefonhivás. Szokatlan, Rossz érzés suhan át rajtam...Csak nincs valami baj:
de, van! Osztálytársam hiv. Szomorú hirrel (mint mondja) , megint...
megint elment egy osztálytársunk, Csaba!
már beteg volt, kliportnoikán egy ideje... de mégis persze hogy megdöbbenek!
különösen, amikosr mondja osztálytársam, hogy a fiúkból már alig vannak...
nem is tudok mit mondani
"csak" szomorú vagyok!. Nagyon.
Most hirtelenjében, csak ezt a csoportképet találtam, az osztályunkról, Csaba bal oldalon, fölöttem, , legfölül áll. Mosolyog!
kulturális mindenevő vagyok
elmentem a hagymaházba a teknyőkaparóról szóló néprajzi jellegű előadásra is
ráadásul kétszer, mert először a mobilomért vissza, majd a biciklizáramért amit biciklim földreejtésével (rohantam!) a földön hagytam
de odaértem időben
az elején ilyen teknyőkaparókhoz hasonló sajátságos alakokról volt szó (mint táltos, sámán, boszorkány s társai)
én már hallottam erről a különös emberről, Polner Zoltán jóvoltból, azt hiszem, de közelebbről nem ismerkedtem meg vele
most felkerültek a kivetítőre jóslatai...
hát mit mondjak?, csalódtam, hiába nevezik a Pannon Nostradamusnak, hol van ő tőle!
Ülök egy padon
Mögöttem , távolról éktelen üvöltés, sirás-rivás. közeledik, s már ki is veszem a gyerekhang szövegét:
NEM AKAROK HAZA MENNI! NEM AKAROK HAZAMENNI!
kislány, négy év körüli, aranyos, takaros, szépen felöltöztetve, az anyjával, ki tiltakozik, most fel is veszi..
a gyerek hajthatatlan, nem akar hazamenni!
most meg azt mondja, ANYA, HÁTRA FORDULJÁL!
kapcsolok, mögöttük a játszótér, azt hagyták el, biztos vissza akarna menni még játszani a kislány... de azsnyas(is) hajthatatlan
most némileg modódul a kislány " nem akarok haza menni " szövege:
ANYA, EL AKAROK MENNI -re.
Ez azért elgondolkodtathatná az anyát - hajthatatlanságában!
miért van az, hogy
én mindent csak
elkezdeni tudok
s semmit se befejezni...
(csak egyvalamit majd...
de az nem azt se én teszem
csak megtörténik velem)
miért fotózom annyit magam?!
nem hiszem, hogy narcisztikus lennék...
inkább kontrollálom magam illetve az arcvonásaimat
hogy ne essen, nessek szét
olykor látom, hogy a határán vagyok, de ilyenkor mindig összeszedem magam
összeszedem szétszórt vonásaim, összerendezem
nem zavarnak a ráncok, ha az összkép elfogadható
ha egybe van minden
ha egyben vagyok
2014 aug 14
VALAHOL OLVASTAM
HOGY főbűn nem megbocsátani sajátmagunknak. Mert hogy jövünk mi ahhoz? Hogy felülbíráljuk Istent! Merthogy ő (már) megbocsátott.
Azt már rég tudom, hogy a legnehezebb magunknak megbcsátani.Most már azt is, hogy mégis muszáj!
(Talán József Attilának is ez volt a nem/bűne – l. „Miért nincs bűnöm, ha van?”
ahogy felidézem, hogy 64. 65-ben nagy élvezettel irtam a regényemet, hirtelen belekerültem abba a jóleső hangulatba, az irógépelés lázába, mellettem a naplószerű jegyzeteim 64es nyugaterurópai nyaramról,.. jó volt feleleveniteni, belemélyedni...élvezni, mint akkor az írást
Azt hittem, iró vagyok,. Vagy leszek. Tulajdonképpen az is maradtam, lettem. (bár a regényirástól örökre elvették a kedvem) De író vagyok, csak nem főnévi értelemben, csupán folyamatos jelenidejű melléknévi igenévkémt iró ember...
nade igy is jó. Krónikásként.
folyamatos jelenidőben...
mig látom és érinteni tudom a billenyűzetet...
a meghivő kisérőszövege:
A Kaddis – Az Emlékezők Imája című előadással
tiszteleg a holokauszt áldozatainak emléke előtt a Kertész Imre Intézet és a Fesztivál Akadémia
Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című műve alapján készült produkció az irodalom
és a zene különleges ötvözetével idézi fel a túlélők szenvedéseit, és emlékezik meg a haláltáborok áldozatairól
az ingyenes előadásra regisztrálni lehet
persze azonnal, lázban, regisztráltam, mint megszólitott is ("túlélő...") pár nap múlva jött is a válasz "Kedves Julinak" , mert hogy izgalmamban még a hivatalos nevem se irtam a regisztráció alá (ez az emailomban van(
Második sorban lett helyem, szélén a pódiumteremben, (névre szóló foglalást nem kaptam, az nekem -mint egyetlen túlélőnek- nem dukál--)nem baj kicsit meresztgettem a nyakam, és ha nem is tudtam belátni az egész szinteret egyszerre, a részleteiben igen
ünnepélyes, méltóságteljes, megható volt az egész,,, mondhatni tökéletes... művészi
katartikus
zene - szöveg egysége...
tökéletes volt az egész önmagában nézve,
de másnap előkerestem a DIÁ-n Kertész Kaddisát, s végigolvastam
kiderült, hogy miminden maradt ki a dramaturgiai átdolgozásból, fontos dolgok is...
megdöbbentett a teljesség... ha olykor negativba is fordult át (de érthetően!)
s a negativitás...a szembeállás az élettel, a mindenkori viszonyokkal
az asszimilálódni nem tudás (ami elemi, a zsidó lét csak előnyt jelent számára)
hogy ösztönei helyett is ellenösztönei működnek,, hogy tulajdonképpen "önfelszámolás"t folytat magával (a golyóstollával sirt ás) - hogy menekül, az irással és emlékezik, mert "feledni nem áll módunkban"!
mintha forditva látna...
Auschwitzra nincs magyarázat- mondja valaki társaságban, mire ő, van, mert van, mindenre van ,ami van, ha nem lett volna akkor .....
de a rosszra van magyarázat, csak a jóra nincs - mondja,
de sejti is, hogy tévesen gondolkodik az életről, mert nem véletlenek, hanem felismerések sora, , mit meg is tapasztal
vannak ismétlődő mondatok:
Gyerekkori emlékképe, egy rokonáról (kipolisi zsidó mint később megtudja) s ez a kép riasztja :
"egy kopasz nő a tükör előtt piros pongyolában" (s ez lesz zsidóságának félelmetesmetaforája mintegy - látomás)
"de szép zsidó lány !"- mondja ismételten (később majd volt)feleségének, aki a zöldeskék szőnyegen úgy jön át, mint a tengeren
és főleg a nem, amit esetleges gyerekére mond
mert mi lenne, ha ő azt mondaná, nem akar zsidó lenni (szépernői gondolat)
de igy "a te nem létezésed az én létezésem felszámolásA"
a zárás is: "elkészültem. Utolsó, nagy összeszedettségemben felmutattam még esendő, makacs életemet – felmutattam, hogy azután magasra emelt két kezemben ennek az életnek a batyujával elinduljak és, akár sötét folyam sodró, fekete vizében,
elmerüljek,
Uramisten!
hadd merüljek el
mindörökké,
Ámen. "
IDŐNKÉNT MINDEN ELŐZMÉNY NÉLKÜL, HIRTELEN, váratlanul, múló rosszullétek jönnek rám.
Jó, hogy tényleg hamar elmúlnak.
de jobb lenne, ha elő se jönnének.
Apró változásokból, nüanszbeli eltérésekből, mikor lesz markánsváltás, pl generációkon belüli - ezen gondolkodom. S próbálnám tettenérni. De nem lehet!
Mi az az eltérés a viselkedési mintázatokban, stilusban, divatban, mi általánossá lesz, elterjed egyszer csak
Sokmindent először csak hóbortnak hihetünk, Később séma.
(Emlékszem pl a trapéznadrág esetére, A strandon fejtegette egy fiú a hátam mögött, hogy ez csak hóbort, s milyen általános viselet lett hamarosan, azóta el is tűnt, újra előjött, bár ne ugyanúgy... mert soha semmi sem ismétlődik pontosan - mert nincs állandóság, csak a változás állandó, mi ugrásszerű váltásokba csaphat.
ebédem fizetése után megkérdezte a pincér kávét most nem iszom?
mondom, ahelyett volt a cola (az is coffein)
hm...
különben mindegy , igy is úgy is, álmos vagyok...
de tényleg , már napok óta, éjjel-nappal aludnék, (ahogy már elrebegtem...)
Érdemes lenne a 60as évek elején irt Ablakok c regényemet most , 60 év múltán dokumentativ, kutató szemmel újra olvasni. (Node minek? Úgyis tudjuk, amit tudunk, Tán mindig is tudtuk! Csak akkori itészei nem biztos... vagy nagyon is(?)
egyetlen láncszem
kihúnyó lángnyelv
de nélküled
nem lett volna
semmi
ami most
lásd
milyen szépen
virágzik
a romokon
pechsorozat, sűrű hóesés, szél, álmos vagyok, postára csak elmegyek zárás felé, meg a mobilomra is fel raknám az extranetet, de nincs wifi a postán, igy az itéletidőben továbbcammogok a sütisarokba, ott jó a wifi, most épp tele vannak, igy nem is jut helyem középen a nagyobb asztaloknál, félrehúzódom a félhomályba, mert hogy ki van kapcsolva a központi fényforrás, Később rá is kérdezek miért. A felszolgáló válasza, mert a vendégeket zavarta. Engem viszont ez a sötétség zavar - mondom, de oda se figyel rám.... Maradtam ...sötétben (ja, és még a netet se tudtam felrakni, mert előbb adatokat kellett volna megadni a belépési kódhoz, eddig ilyen se volt...) A gesztenyepüré viszont jó friss volt, cola is iható, miután külön kérnem kellett hozzá poharat!!!
Új észrevétel a menzáról
Mikor kicsöngetnek, jön az özönlés (tatárjárás?)
A többség a sorba áll,de néhényan már előbb az asztalokhoz ülnek (székfoglalás)
Észrevettem, hogy nekik nem hoznak ételt, ők étel nélkül maradnak az asztalnál!Semmi nincs előttük, miután a tálcások melléjük ülnek. Üres az asztal előttük! Végig.. Némelyikük becsomagolt szendvicset vesz elő. de többségük semmit! Csak asszisztálnak lakmározásához...
bárhogy is van, elszomoritó..Bár ők csöppet sem szomorúak!
Hamar lelapul a bicikligumim. Észrevettem, hog (ezért is) ritkán szállok rá, de már akkor se ha netán kemény) Tologatom (vagy ő tol engem?)
Újabban otthon is hagyogatom. S gyalogolok, sétálok (gyorsan már nemigen járok, nem tudok)
De ez is mozgás.
A bicikli csak akkor hiányzik, ha vásárolnék. (mert persze cipelni se tudok)
Többnyire álmos is vagyok.
S tán jobb is, ha járás közben alszom (mintegy alvajáró), mintha biciklizés közben tenném...
Mikor még elindultam ebédelni, sütött a nap
Ebéd utánra beborult
Van ernyőm a táskában, ha kapucnim most nincs is, nincs vész eső esetn, gondolom, s kicsit leültem egy padra
De alig indultam el, valami esik az égből
Ki tudja, mi? Bizonytalan.. Majd fehér,...Dara? De nagy darabok!
Hogy? Mi ez?
Hát HÓ lenne?
Ilyenkor?
Milyenkor?!
Hát november vége van - döbbenek rá, itt a tél...itt az ideje...
(Csak én estem ki az időből)
ÚJABBAN azt veszem észre magamon, ha látok egy irást aminek gondolatmenetével nem értek egyet, hogy mielőtt reagálnék, visszaveszem a billentyűtől a kezem. Nem éri meg. Már nem. (Tán eddig sem. de kár!. Csak már kimélem magam a felesleges energiapocsékolástól:...)
Translation of the poem “Bombakráter” by Hungarian poet Tímea Turi (1984-)
Bomb Crater
Their story is my story
but my story is not theirs anymore.
I am whatever I pass down,
but in what is taken from me,
I don’t recognize myself,
only they recognize me.
A distorted mirror. We have become
daughters of tradition, motherly daughters,
mothers, and our words leave us
just like our children.
The beautiful deserters.
We do their laundry and their hands are dirty,
and we admire their dirty hands.
Heritage is a bomb crater,
“mom, I’m afraid,” says the child, but
“I’m afraid, too,” a mother is not allowed to say
ever.
We live but we don’t, in the slippery mud of our pasts,
our mothers’ faces blurred, for their mothers mourn,
and our daughters’ mourning faces we shall not see
ever.
***
Bombakráter
Történetük az én történetem,
de az én történetem már nem az övéké.
Amit továbbadok, az vagyok,
de amit elvesznek tőlem,
abban én magamra nem,
csak ők ismernek rám.
Torz tükör. A hagyomány lányai
lettünk, anyányi lányok,
anyák, és úgy elhagynak a szavak,
mint a gyerekek.
A szép hűtlenek.
Mosunk rájuk, és piszkos a kezük,
és mi gyönyörködünk a piszkos kezeikben.
Az örökség bombakráter,
„anya, félek”, mondja a gyerek,
„én is félek”, ezt egy anya mégse mondhatja
soha.
Élünk, és mégsem élünk, elcsúszunk a múltak iszapján,
elmosódik az anyáink arca, mert anyáik siratják,
és a lányaink sirató arcát ne lássuk
soha.
a könyves magazin tudósitója jóvoltából most már sejthetem miről is volt szó.....
Az Apám üzent egyszerre identitás-, család- és aparegény, amely kíméletlen őszinteséggel beszél múltbeli traumákról, férfiszerepekről és női sorsokról. Grecsó Krisztián kötetbemutatóján jártunk.
„Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció” – állítja a frissen megjelent regény fülszövege. Vajon mikor jön el egy író életében az a pillanat, amikor indulatok nélkül, nyersanyagként tud rátekinteni a saját családtörténetére? És hogyan képes ezt mégis elemelni az igazolható tényeken alapuló valóságábrázolástól? Többek között ezek a kérdések kerültek elő a kötet hétfő esti bemutatóján a Radnóti Színházban.
A beszélgetés megkezdése előtt a könyv szerkesztője, Turi Tímea különleges ajándékkal lepte meg a szerzőt: hozott neki egy asztalterítőt, amelyet éppen olyan minta díszít, mint a Baranyai (b) András által tervezett borítót. Grecsó sietett azonban leszögezni, hogy az ötlet felesége, Árvai Judit fejéből pattant ki, ő fotózta le ugyanis a nagyszülői házban a régi viaszosvásznat, ami hosszú éveken át tett jó szolgálatot a szegvári családnak. „Ez a terítő mindent végignézett: ott volt, amikor asztalhoz ültünk, ehhez izzadt hozzá a könyökünk, ezen csúszkált a pálinkás pohár” – mondta. Jobb borítót el sem lehet képzelni egy többgenerációs családregénynek, de beismerte, hogy
ehhez a koncepcióhoz bizony kellett a „női logika”
„10-15 év kellett, mire elértem azt az állapotot, hogy ne terápiás céllal dolgozzak” – kezdte,
majd hozzátette,
hogy az Élet és Irodalom szerkesztőjeként rengeteg olyan szöveget kap, amelyekben valaki éppen kiírja magából a fájdalmát. „Most már csak meg kellene írni” – szokta válaszolni ezekre a levelekre, mert az igazi teljesítmény csak a trauma feldolgozása után jöhet.
Ő maga is nagyon sokáig harcolt édesapjával szemben érzett indulataival: még halála után is haragudott rá, amiért nem várta meg az unokája érkezését. Aztán egy napon teljesen váratlanul éppen a kislánya nyitotta fel a szemét. „A te apukád a felhők felett van, ugye?” – kérdezte, aztán összerakta, hogy ily módon Linzer kutyának is ott kell lennie, és akkor már meg lehetne kérni a nagypapát, hogy néha sétáltassa meg. A felismerés, hogy egy gyerekben ilyen magától értetődő természeteséggel folytatódik minden, segített a továbblépésben.
Bár az Apám üzent tele van sokat bíró női karakterekkel, Grecsó Krisztián számára ezúttal mégis a társadalomban betölthető férfiszerepek voltak a legérdekesebbek. tovább: https://konyvesmagazin.hu/nagy/grecso_krisztian_apam_uzent_kotetbemutato.html
