2015. szeptember 29., kedd

fekete-fehér

fekete-fehér magyar film, ("Zöldár"), régi, 65-beli, de még régebben játszódik, 50-es évek elején, svájci sapka, Sztálin kép, elvtársozás, egymás figyelése, kioktatása, mindenki szerepet játszik, vagy ha nem , annál rosszabb, nyomasztó, sivár, és mégis... a miénk... volt.
(s most mi van helyette? a másik véglet.)
ez a "beszélni szeretnék veled" - ismétlődő formulája, és az elmaradt őszinte beszélgetések, a megnemhallgatások
rácsos emeletes ágyak a kollégiumban
egyetemi előadások az auditórium maximumban, egymás fegyelmezésével
falu-város ellentét,
kiszakadás otthonról
osztálykülönbségek, ebből fakadó feszültségek
és elaludtam közben
megy(jön ) a vonat..
fütyül
és csöng a telefon, lányom hiv
ébresztő
de mire
-----
az egész múltunk olyan mint egy fekete-fehér film - mondtam is már rég lányomnak, aki elképzelni se tudja, milyen volt ez a kor, a mi korunk valójában... hát pont olyan... fekete-fehér...
(mint ezen a képen is, bár ez Collégium Artium... és fakultativ, kedd esténként... de ez is fekete-fehér - bár a horgolt mohair sapkám -emlékszem- sárga volt...)
(a jelenünk meg túl harsány szines és zajos, és gyors és kaotikus -
s túl sok benne a vágás)





tanár/diák emlékek


kiderült , hogy egy általános iskolába jártunk, én 6-ig jártam oda, ő 3 évvel fiatalabb nálam, igy nem is emlékeztem erre valahogy ...most volt az 50 éves találkozójuk, ez vetette fel a témát, és az is kiderült , hogy közös tanáraink voltak, sőt még az osztályfőnökünk is az, de sajnos a találkozójukon már csak egy tanárjuk lehetett jelen... Mi meg nem is szoktunk találkozni. (az osztálytársaim sem, azok igen, akikhez a másik iskolában 7.-ben csatlakoztam, de azokat sose tudtam "igazi" osztálytársaknak tekinteni azalatt a 2 év alatt - a másik 6 többet esett a latba...)
most azon gondolkodtam el - ahogy felidéztük közös tanárjaink alakját egy-egy jellegzetes gesztusukkal -, hogy ha már mi se emlékezünk rájuk, akkor, eltűnik az emlékük is?
pedig de mennyire életszerűek voltak, mennyire élesen jelentek meg előttünk most, mennyire egyformán emlékeztünk rájuk - pedig egymásra - azokból az időkből nem is...
ki fog emlékezni rájuk, ha már mi sem...
ki emlékszik a tanárokra, ha már a tanítványok se emlékezhetnek
hiszen egy-két közös iskolatársunkra is már csak emlékezhetünk
(ki fog emlékezni a tanárainkra, ha már ránk is csak emlékeznek)
(és meddig fognak emlékezni ránk...)


(2010)

2015. szeptember 27., vasárnap

találkoztunk


a Gödör nevű étteremben, egykori kollégiumi épületünk alagsorában, ültük körbe 11-en az asztalt, abban a különteremben, ahol valamikor presszórész volt, ahol minden vizsga előtt megittam a kabalakávémat, és csak akkor, hogy jól sikerüljön, (mint ahogy a felvételi is, az azelőtt megivott első kávémtól(?:) és jól is sikerültek, ... persze , hogy hatott a kávé, amit csak ilyen ritkán "használtam", akár placebóként is, no meg készültem, tanultam is, ha nem is annyira szívósan, mint sokan mások, akik többre is vitték szakmailag, egyesek egyetemen tanítottak, másikuk, lengyel fordítóként még a József Attila dijig is vitte, sőt mostanában valami keresztet is kapott a Navrasicstól, megint más igazgató lett, és most is valami egykori igazgatók nyugdíjas egyesületébe jár, ahol kielégíthetik másoknál - mondjuk egyszeri földi beosztottaknál- magasabbnak vélt kultúrigényeiket, bár nem bírhattam szó nélkül, micsoda arisztokratizmus ez, hogy hiheti valaki, hogy csak egykori igazgatóknak lehetnek kultúrigényei, hm, meg miért kell ehhez csoportosulni, egyáltalán... de ettől az epizódtól eltekintve, vagy ezzel együtt is, jó volt együtt lenni, enni, és látni, hogy belül semmit se változunk, Kívül se mindenki, pláne messziről. Van aki jobban néz ki, mint 50 éve, többet ad magára, jobban vigyáz a súlyára... Én azt hiszem, sokat változtam, kívül,persze nem előnyömre, s épp, aki előnyére, mondta, hogy meg se ismert volna, de anyukám után igen, mert most olyan vagyok, mint ő akkoriban, amikor egyetemisták voltunk. És hogy milyen kedves volt, megint hallhattam, mástól is, hogy milyen jó volt átruccanni hozzánk, Makóra, Dusi nénihez...most is mondogatják, jönnének..., hozzá, mert ő tényleg olyan kedves volt, szívből és nem udvariasságból... sose leszek olyan, mint ő... pedig olyannak kéne lenni, az emberekhez (mondta is, mert ő tudta, hogy ez mennyire fontos, a legfontosabb.., de nem is esett nehezére, mert igy érezte ő is jól magát, ez volt számára a természetes... Olyan jó hallani, hogy így maradt meg a kortársaim (a gimis osztálytársaim) emlékezetében is. S így minden találkozómnak ő is részese. Velünk maradt... (vajon rám hogy fognak emlékezni, -egyáltalán fognak-e - a lányom kortársai?)

11-en voltunk, élők, de beszéltünk azokról is, akik már nem.. szerintem az átlagon felül is sokan vannak, és sokan közülük önként vetettek véget az életüknek, minden öngyilkos statisztikán túl, szerintem... tanáraink közül is többen...miért?!
és mi,- "túlélők" - igazán "életképesek" vagyunk-e...
és milyen is a világ, amiben éltünk, (s mi még) élünk...

(visszakaptam egy könyvem,(Szabolcsi Miklós: A clown mint a művész önarcképe) ami kölcsönben ottmaradt egy csoporttársaméknál, már évtizedek óta, belelapoztam, mit húztam alá, vagy van-e széljegyzetelve, hát egyetlen egy helyen volt oldalt egy függőleges vonal, figyelemfelkeltőül, e sorok mellett:
"...Hamlet azoknak az igaz embereknek előképe, akik szörnyű körülmények, aljas emberek közt, sötét helyzetek hálójában meg akarják őrizni emberségüket, szellemi integritásukat, az igazságot és a fényt, és hogy ezt megtehessék álarcot kell ölteniök..."

2011. szept.

2015. szeptember 26., szombat

még mindig NYUGAT

Még mindig... a Nyugat jegyében telik a nap (zöme), de ez már a zárás.
A buszban tegnap nem tudtam eléggé elmélyedni, így visszatérek ma ebéd után, aztán meg középiskolások Nyugatvetélkedőjén zsűrizek  egykori almamaterem  és egykori munkahelyem aulájában.
Ebédnél fura emlék jut eszembe az egyik szomszéd asztalnál ebédelő nő láttán. Látásból ismerem, gyerekkora óta, ami - ha fiatalabb is nálam - rég volt. Most hirtelen feltűnt, hogy mennyire kezd hasonlítani az apjára, akiről a fura emlékeim jutottak eszembe: pont ott, ahol most a Nyugatbusz áll, a Korona szálloda és étterem épülete előtt volt újságos standja az én gyerekkoromban, amikor anyukám meg a Korona épületében dolgozott, pontosabban a "Csongrádmegyei Vendéglátóipari Vállalatnál" (50-es évek intézménye - az irodán adminisztrált. ) Hetente egyszer pénzt kértem (kunyeráltam?) tőle kedvenc vicclapomra, a Ludas Matyira. Azt hiszem , 60 fillérbe került.  Csakhogy egy idő után nem volt elég ez a 60 fillér, mert csak úgy volt hajlandó a szigorú és barátságtalan, rámripakodó újságos Ludas Matyit adni, ha megveszek mellé egy -amúgy eladhatatlan és olvashatatlan - újságot. Igy aztán, hamarosan leszoktam a Ludas Matyiról. (Később megtudtam, ezt hívják "árukapcsolás"-nak. A lánya fodrász lett, és ha - ahogy látom -,  egyre jobban hasonlít az apukájára és nem csak kivül, akkor lehet, hogy ő meg csak úgy vágná le a hajamat, ha egyúttal pl. be is festetném ?)
A Korona elé érve, a buszhoz, persze elfelejtem ezt a bevillanó képet az én múltamból, sokkal régebbi időkbe (és színvonalasabb sajtókiadványba) keveredek már megint. (bár, ami azt illeti, a maga nemében a Ludas Matyi se volt rossz lap!) Most, előbb nem megyek be a buszba, hanem körbejárom, az oldalára applikált, számokkal ellátott régi fotókba mélyedve, a kezemben egy lapon a lista, beazonosítható mindenki, s a nevek mellett ott az fotó keletkezésének évszáma is. De vannak, akiket magamtól is "kitalálok". Sok régi ismerős van itt, ha nem is minden fotójuk ismert. Sajnos némelyik kicsit besározódott az úton. Most is eseget. Beljebb is megyek, s nem tudom, miért de a filmek vonzanak megint, mellette egy képernyő előtt, fejhallgatóval egy fiatal lány ül. Neki szól oda, sürgetően egy másik, fényképezőgépes, valami különös tájszólással, hogy menniük kéne mar, de nem nagyon akar mozdulni amaz, azt mondja -hasonló, sosehallott ízes magyarsággal - hogy elhallgatná napokig. (Mit? nyugatos költők mondják saját verseiket!) Megkérdem, honnan jöttek. Csikszeredáról! Hát innen, a szomszéd országból ez a nagy érdeklődés.(?)

A gimibe én érek oda először szinte. Még csak a   játékmester rendezkedik, az Önkormányzattól.  Leterített asztalok székekkel, a 4 középiskola diákjainak,  egy kávéházinak berendezett asztal, az amatőr színészeknek, akik jelenetet adnak elő, s nekünk, a zsűrinek is egy asztal, a nevünk már ki van rakva rá. (persze elírással, mindegy - már legalább 10 éve nyugdíjban vagyok - nem is szeretem összeszámolni, mióta, de hát -feltételezem - épp ezért, a feltételezett pártatlanságunknak köszönhetően, (mindhárman már nyugdíjasok vagyunk), zsürorok. Az igazgatói irodában tartunk röpke előzetes megbeszélést, a kanapéra ülök, már amennyire elférek, a mellettem lévő hatalmas tablónyi fotóktól, fekete-fehérek, s rajtuk épp egy saját, jórégi osztályom látom, a ballagási egyenruhánkban, majd magamat is felfedezem egy május elseji felvonuláson a tanárok soraiban - jaj de fiatal, és jaj de szép "az" a lány  - meg a többiek és mindenki..., milyen rendezett, rendes... Ezek a régi fotók, hogy vissza tudják varázsolni a múltat..., nem csak a Nyugatbuszban!) A vetélkedő első számaként ki kell találni egy jelenet valódi szereplőit: Kaffka Margitot, Juhász Gyulát, Kosztolányit, Karinthyt.... s ennek megfelelően ugyanők lesznek a csoportok névadói. Hát - ami azt illeti - megdöbbentően keveset tudnak "egymásról", "magukról"..... Viszont egy kreatív feladatot: verset írni Tóth Árpád stílusában előre megadott szavakból - meglepően bravúrosan oldanak meg, s adnak is elő - különösen - mint utóbb  kiderült - a József Attila Gimnázium(om) diákjai, alias "Kaffka Margit" de a másik, a Juhász Gyuláról elnevezett Juhász Gyula Gimn. lesz az első az összversenyben. Bár a lényeg nem is a verseny  - lenne -, hanem, az hogy foglalkozzanak a Nyugattal, hogy olvassák szerzőit... Talán nem is véletlen, hogy főképp a könyvtár szervezése a vetélkedő. De valahogy nem vagyok igazán biztos abban, hogy eleget olvasnak...(Épp a bejátszott versek felismerése a leghiányosabb!) Félek, hogy "kiment a divatból" az irodalom, az olvasás, s talán a Nyugatkiállítás is a modern eszközei miatt olyan népszerű? - ha népszerű - ma már nem is tolongtak  annyira.) Nem akarom végiggondolni....

írók filmvásznon és filmvászon előtt

Egész napom írók közt töltöm - már szédelgek.
A főtéren, a Korona előtt szinte belebotlok biciklimmel egy piros buszba, amit diáksereg áll körül,- nicsak megint egy volttanítvány-irodalomtanárral élükön. Megérkezett Makóra is a Nyugatbusz kiállítása! Be már nem férek a gyerkőcöktől, de egy kis asztalkán könyvjelzők, képeslapok, archív fotókkal, gyerekeké,("Irók Fiatalon"-áll a fotók alján) akikből - ki hitte volna!, a képeken még nem látszik, vagy mégis? - aNyugat szerzői lettek! Találós kérdésnek is jó. Megragad egy szomorú-riadt tekintetű kisfiú fotója, tiroli nadrágja zsebébe süllyesztett kezekkel - nem találom ki, bár megtehetném, hiszen a tragikum máris ott a szemében; ő Radnóti Miklós. És egy faragott szék támlájába kapaszkodó Kosztolányi: a "szegény kisgyermek"; a gyanútlanul mosolygó, mezitlábas baba: Szerb Antal, az elszánt, okos tekintetű, kicsit gyanakvó József Attila... azt se tudom, melyik képeslapot vigyem haza... délután a soron következő középiskola előadótermében a busz kísérője vetített állóképeken mutatja tovább a szerzőket, immár felnőttként (meg a szerkesztőket), s a bemutató végén, gratisként egy 15 perces összeállítást régi archiv filmen íróink életéből, akár a "privát Magyarország" néma filmjei, zongorakísérettel, csakhogy itt híres íróinkat láthatjuk némafilmszereplőként. Szívszorongató a zárófilm: Kosztolányi - vicces jelenetek után - családjával: feleségével, fiával) egy kerti lépcsőn jön lefelé, felénk, lassan, szaggatottan, néha mintha vissza is lépnének, leveszi, meglengeti kalapját, felénk, barátságosan integet, a kép egyre kisebb, távolodó, majd eltűnik... szívszorongatón.... Előadás után, vásárlás közben a pénztárnál nem találom a táskámban a pénztárcám, utoljára az írók képeslapjai vásárlásakor az asztalkára téve láttam a busznál, nosza odakarikázok, de nincs ott, hátha otthon, persze, lázas örömömben vissza se tettem eredetileg se a táskámba, hanem ott van a képeslap-zsákmányaim mellé dobva az asztalon... nosza vissza a kedves, aggódó buszkísérőket megnyugtatni, hogy megvan a pénztárca, s még van pár perc az 5-ös zárásig, most fel is megyek a buszba, Babits, Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, TóthÁrpád, Füst Milán, Kaffka Margit, Szép Ernő, József Attila, Déry Tibor, Illyés Gyula, Weöres Sándor közé, s a busz végében ismétlődve láthatom újra, még élesebben a filmösszeállítást, nem is mozdulok előle. Rabul ejt világuk. Karinthy Frigyes egy havas délután kisfiával , Cinivel, évődik, Móricz Zsigmond dolgozószobájában komolyan gépel, az első ünnepi könyvhéten, 1929-ben, dedikál, egy baráti asztaltársaságban ott vannak az asztal körül Szabó Lőrincék, Német Lászlóék, s ahogy gesztikulál, beszél , körülnézegetve, (nem tudni mit mond) de úgy egészében emlékeztet valakire, igen egy ma élő íróra, akivel összefutottunk a múltkor az Intercityn Pestről jövet, s épp ma este van a szegedi Grand Caféban: "FELOLVAS AZ ÍRÓ" Nahát , akkor bemegyek megnézni, meghallgatni! akarok már hallani is a néma képek és némafilm után egy igazi élő írót!
épp az irodalmi felolvasásokról, értelméről (vagy értelmetlenségéről?) olvas fel, a Grand Café mozihelyiségének filmvászna előtt iróniával, és öniróniával, csak hallgatom, mint mesét, készülő regényéből részleteket, a felolvasási sorozat tematikája jegyében cigányokról, zsidókról, de milyen - tanítani való, de megtanulhatatlan - egyszerre külső és belső (empatikus) látással! - (nem is lehet anélkül igazán író, az író!) - majd megint önirónia, az iró mint szakácskönyvi tétel, hogyan készítsük-fogyasszuk el, aztán paródiát (alias Karinthy Frigyes...)
jaj, de sokat lehetne-kellene olvasni! holtaktól-élőktől - mindegy! Az irodalom ÉL(jen)! Csak születésnapjai vannak (legyenek)!
(2008. szeptember)

2015. szeptember 25., péntek

matuzsálem


Szegeden a buszállomás felé tartok , jó időben, élvezve azt is és a város szépségét, a Széchenyi téren egy étterem előtt haladok el, az utcai terasz előtt, hol az asztaloknál ül egy-két vendég, valamikor, évtizedekkel ezelőtt én is ültem itt, meg beljebb is,... most Matusalem étterem és kávézó van kiirva a bejáratra, akkoriban biztos nem igy hivták, de hogy is? hogy is? egy ötlettől és kiváncsisággal kevert nosztalgiától hajtva besétálok az étterembe, s megkérdem a pincérektől, mi is volt neve régebben ennek az étteremnek, Botond, meg Debreceni - mondják, - de amikor itt jártam, még a 70-es években, akkor még Debreceninek hivták, hát persze, hogy is felejthettem el, de azt nem, hogy hol is vacsoráztunk D.I.-vel itt, anno 70-es évek, nézem is a terem legvégét, igen ott ültünk vacsoránkat fogyasztva, "utolsó vacsoránkat", mert hiába volt "kellemes", és hiába mondta, hogy mennyire szeret enni velem, és ezt majd ismételjük meg többször, mégis csak ez és itt lett az utolsó vacsoránk, itt ebben az étteremben, ami ugyancsak megöregedett, akárcsak én, "matuzsálem" lettünk... D.I. meg már sehol, már sehol se vacsorázik, senkivel, mert fogta magát és örökre elment - az ötvenvalahanyadik születésnapja idején... (nem tudtam meg, csak utólag, de aznap én is majdnem...) ,de tőlem , s én tőle már jóval előbb, el... s ki-ki máshoz ...

aztán épp itt a teraszon beszéltem még a "famulusával", (akitől először hallottam nálunk, amikor még nyáron meglátogattak, - Cseh Tamás - a szintén, eredetileg, "rajztanár" - nevét, rajongással, amikor megjelent a tévénken, számomra még ismeretlenül, - meg aki később, ősszel, olyan szépen és finoman tudott vigasztalni - mint festeni is azokat a szinkavalkádszerű mégis visszafogott, absztrakt képeit) meg itt volt Z. is, akivel felfedeztük, hogy ugyanolyan szinű a szemünk, pedig ritkaságszámba megy: szürkés-zöldes-kék, s hogy vigyázzunk rá (mint a szemünk fényére), de mára már az enyém megkopott, ő meg egyáltalán nem vigyázott rá, egy autokarambol végleg elhomályositotta, és már csak a festményein ragyog fel, meg ott volt P. is, aki elcsodálkozott azon, hogy a kis hálómban hordom (Szegeden összevásároltam mindig) az egész aktuális kortársirodalmat, zenét, kultúrát, mindent. Jaj, akkoriban a szivem is...elég jól láthatóan,... S hova repült az ifjúság... Matuzsálem lett... az is
(az előbb a Kárászon egy csoszogó öregember megszólitott két padon ücsörgő fiút, hogy hány évesek, 17-et mondtak, az öreg meg 92-őt - az is jó, mondta, az ő korukra - én épp köztük, de közelebb a matuzsálemhez... csak becsülnék meg a srácok az ifjuságukat, nem úgy mint mi, mi fel akartunk mielőbb nőni, öregedni(?), hogy végre a miénk legyen teljesen az "élet", és mire az lehetett volna, elröpült..., még az emléke is)

az étterem épülete még áll, mint előtte is, s fog is, szebben mint valaha, mert műemlék

de annak a vacsorának az emléke.... már csak bennem...

2015. szeptember 23., szerda

anyám sirjánál, egyedül

kérdés és válasz

hol vagy, mit tegyek?
hát menj a tieidhez!
ott vagyok én is.










2015. szeptember 22., kedd

engesztelő nap előtt

és még
az elhibázott
szerelmeimről is,
szólnom kéne...

úgy feledkeztem meg róluk
a sabat tsuvai emlékfolyamból
úgy hagytam ki őket
ahogy őket is el
s tulajdonképpen
magam is velük
vagy ők engem

pedig évtizedekig
ifjúságom értelmét
teremtették meg
mert az igaz érzelem az

soha nem éreztem
és értettem
annyit és úgy  a világból
mint míg voltak

s ha végül is mind elhagytak
vagy én őket -
már oly mindegy
most itt vannak mind
bennem, velem

de jó hogy voltak
van kikre emlékeznem
szeretettel és
szerelemmel

s igy, engesztelőnap előtt
a bocsánatukat kérhetem

ha akkor,
mikor ideje lett volna
nem eléggé szerettem
ahogy nekik kellett volna
pedig nagyon
néha vakon

dehát nem is éltem
elég bátran
s eléggé
sosem

bocsássatok hát meg nekem
és én is magamnak

s te is Istenem

s bocsásd meg nekik is
amit ők követtek el ellenem

(én már rég megtettem)
















2015. szeptember 20., vasárnap

sabat tsuva (megtérés szombatja)

fehérbe öltöztem
természetes anyagokba
templomba nem megyek
a mienk lerombolva
mar ötven éve
a többi lábamnak
messze lett
a temető is messze
hova ilyenkor menni kéne
s göröngyös az út oda
veszett rókák fészkelték be
mint mondja
miamiba szakadt
hazánkfia,
szülei megrongált sirja
szemben a nagyszüleimmel
jaj nagyapa és nagymama
rátok öregedtem
az életem hogy lett ily mostoha
számba kéne venni
rendbe tenni
a maradékkal
még kezdeni valamit
de nem tudok lehajolni
a földig, s hozzám se
hajol le senki
gerincem nem is engedi
csak majd esni
hullani
ahogy a gravitáció teszi

nem hittem
hogy így el lehet veszni
menet közben
cél előtt
kényszerpihenni
fájdalommal
várva mind rosszabbra
halál előtt
s ott ugyan mi vár
már újra sejtem
a semmi
vagy a minden
de oly mindegy
innen kiszakadás
és mit hagyok itten
valami maradandót
talán semmit se

tanultam szorgalmasan
s tanítottam hűen annyit
jó lánya voltam anyámnak is
valameddig
mert örökké
nem lehetünk azok

és anyának is
csak addig
míg felneveltem
s útjára engedtem
lányom szabadon
lányom ki már anya
én meg láthatatlan
nagyanya
egy hang a telefonban
esetleg skypon egy arc
van lábad, dolgozol
unokám ezeket kérdezi
s mi lehet válaszom
van, csak beteg,
dolgozott eleget
de már öreg
s nyugdijas is
fiatalabbnak kéne lenni
rohangálni vele
s tartani előre, fel
magaslatokig

nem hittem
hogy ilyen hamar
itt terem
az út vége
s hogy már csak
ülni volna kedvem
vagy feküdni
vagy azt se
mert az is fáj
pedig élni muszáj

fáj a sok
félbemaradt terv
és az utak
miken járni
el se kezdtem
s nem is lépek már
rájuk soha

még összetakarítom
mit szétszórtam
lehet köztük kincs is
sok érzés és gondolat
egyebem nem volt
és nincs is

kár hogy nem kellett
annyira másnak
mint amennyire
adni én akartam
de nem akarom
hogy semmibe
vesszen
se hogy még
bent rekedjen
mit valaha
akartam

söprögetek
s mindent nem
szórok ki

még irok újat is
ha úgy adódik
valaki üzent bennem

még valami fontosat
meg kell tennem
míg engedtetik

kisunokám egyszer
talán elolvassa
s megtudja
ki is volt a
nagyanyja
hogy több szeretett
volna lenni
neki is
nagyanyább
nagyanyja

s talán tovább visz
az őseinkkel együtt
kiknek tartozom
belőlem is
valamit
s mit én nem tudtam
ő elmondja
és megteszi

kiegyenlitve a
számlát
őseink
s a sor végén
vagy inkább elején
őstenmagunk
istenünk előtt

ki most is
csak áll
és néz
a mi szemünkkel
s nem követel
nem is kér
s nem itél
de mindent belát

s most épp
egy madár
kuvikol
a légen át

még süt is a nap
lányom esemest irt
jól vannak
én is jobban
bár kérdésére azt feleltem
majdnem teljesen
persze túloztam
de akkor is igaz
mert nincs is
nálam boldogabb
mikor üzen

ülök egy teraszon
fagylaltozom
fehérbe
öltözötten
bizva egy
fényesebb jövőben
s őrizve a múlt értékeit


készülődve
visszatérni
oda
ahonnan jöttem
a mindenbe
vagy semmibe
s remélve
nem lett rosszabb a világ tőlem
vagy nem tőlem lett rosszabb
mint előttem…
én mindig csak a jót akartam

éltem
ennyire tellett belőlem
de most bevallom
megtörten
elég baj
ha kiderülne
hogy jobb se lett
a világ
egy kicsit se
általam.






2015. szeptember 19., szombat

még és már

MÉG ÉS MÁR

még a saját lábamon
még csak zsiborog
még mást tolnak nekem
a betegápolók
még én öltöztem föl
csinos utcai ruhába
még nem hiszik el
hogy beteg lehetek
legfeljebb fáradt
pedig gerincroppantó
évek sorjáznak mögöttem
s buktatnának most föl
avagy le

de inkább visszafordulok
nem akarom megvárni
mikor már nem tudok…

most még a saját lábamon
vagy a biciklimen
nem akarom azt a holnapot
mikor már nem….



2015. szeptember 18., péntek

közvetlen kapcsolat


közvetlen kapcsolatom van
Istenhez
kopogtatnom se kell
beenged örökké
nyitva tartott ajtaján
mit magamban őrzök
kitártan mások előtt is

bár ők elkerülnek


2015. szeptember 18.
megtérés szombatján

nem templomban

2015. szeptember 17., csütörtök

2015. szeptember 15., kedd

2015. szeptember 14., hétfő

hallottam sirni a vasat...

...még hozzá álmomban, verset mondtam, fennhangon, hosszút, az elejére már nem emlékszem, valakinek mondtam, állva, közben begomboltam valami ruhafélét rajtam,a mellkasomon, végig, apró sűrű gombok voltak... és később jött elő verbálisan is ez a begombolkozás, elégedetten hallgatta, akinek mondtam a verset (mint valami szavalóverseny próbáján), lendületesen, diadalmasan jöttek ki belőlem a sorok, szavak, fontosnak tűnő mondatok, nem emlékszem a szövegre, csak arra és erre is utólag, hogy valahol átváltottam erre a már ismerősre:

hallottam sirni a vasat

ez József Attila (a korábbi sorok  nem, azok közvetlenül belőlem jöhettek), azokra nem is emlékszem)

de innen igen, és ha már igy esett ideirom az ESZMÉLET e szakaszát, biztos jelentősége van, ha már álmomba került,  feltörve a tudatalattimból:

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!


Eszméljünk!

2015. szeptember 11., péntek

elveszett a fényképezőgépem!

elveszett a fényképezőgépem...

ezután

szemmel fotózok
más nem láthatja ugyan
de lesz sok képem …

előhívható
mikor visszaidézem
emlékeimben
bár eltűnnek majd velem
mint annyi minden más is


2015. szeptember 8., kedd

mint a madár...

mint a madár
ki csak magának
énekel
verselgetek
dalolgatok
s csodálkozom
hogy olykor
mások is
visszhangozzák
dalom
mit csak
a szívem
diktál
úgy látszik
egyetlen
nagy sziv
a közös otthonunk
s én is csak
háziurunkat
visszhangozom

2015. szeptember 5., szombat

elhaladva a gyerekkor udvara mellett

a diófa az üres udvar közepén
azaz annak is csak az emléke
orgona s jázminillat lengi be
anyámhozta reggeli kakaó
virágcsokor piacról az asztalon
udvarra néző barna ablak
széles párkányán olvasok
idesüt ágak közt a Nap
kint és bent egyszerre vagyok
fény és árnyék az otthonom
szabadság és rabság a terem
kerti kút vize hűsít
gyümölcsök a fán
vince bácsi a felesünk
a kertben egyre ás
én csodálom a ritmusát
fekete puha s fényes föld sorjáz
bámulva nézem mint a kárpitos
bácsibácsijóbácsit
ahogy diványunkon dolgozik
anyu krumplit pucol
főz és mosolyog
mindenkit megkínál
étellel orgonával
kedvességgel
a szemében
mi tengerkék
tiszta ege tükre
s mély de nem meri
tágra nyitni
sokszor napokig
legfeljebb éjjel
álmatlan koromsötétben
én tartom életben
ahogy ő engem
özvegy és lánya
zord idők
kemény
érettségi tétele is az volt
s verset hogy mondott
kis józsefet
mert az ő mezején
se nyiltak virágok
de álomvilágából
hamar felkelt
mennyit küzdött
s szenvedett
s az emberek
csak akkor látták
ha nevetett
mondták is
hogy milyen kedves
volt mindenkihez
mert kedvtelen nem
ment közéjük
s olyankor
engem se
engedett
kirándulni
randevúra
sehova
ő tudta
mitől félt
én nem
soha
csak mostanába'
sejtem
mióta én féltem
az én gyerekem
de magam most sem
se gyerekként
se öregnek
azt hive
védett vagyok
pedig védtelen
bántottak
s bántanak
épp eleget
de olyankor
anyámra gondolok
megvéd
mert ő szeretett
s a szeretete
elér engem
s ilyenkor
minden rendben
mint most is
még ha nincs is
mert mégis van
mint ez a
hirtelen jött
emlékroham










2015. szeptember 4., péntek

határ-talan jegyzetek

mást kerestem, de ezek a régi  "határ-talan jegyzetek is elém bukkantak...
(különös kapcsolatba hozhatóan  mai határkérdésekkel)
HATÁRBONTÁS                           2007. DECEMBER 20-ÁN
Ez a nap lehet, hogy bekerül a történelembe, bár ez mindig utólag dől el. Mindenesetre 88 év óta először történik, hogy megnyitják a határt Hegyeshalomnál, bár úgy hallom az osztrákok ennek legalább annyira nem örülnek, mint mi a románoknak, csak ők eléggé bántó módon ki is mutatják „(magyaroknak) behajtani tilos” tábláikkal pl. Vajon mi mindent kellett tenni korábbiakban ehhez? Állítólag a „magyar, ne lopj!” táblákat már korábban is kipakolták üzleteikbe.
1964-ben nem kis herce-hurca után léptem át a hegyeshalmi határt, és emlékszem, hogy pl Zürichben meglepően gyakran botlottam hangos magyar káromkodásokba. (Én szégyelltem magam helyettük – azt hihették úgyse ért körülöttük senki magyarul?), Nice-ban még mielőtt az American Expressbe bementünk a nagybátyámmal a leveleiért, nyomatékosan megkért rá, hogy míg benn vagyunk, ne beszéljek magyarul, (ez meg engem sértett, zavarván a „magyar” önérzetemet), de igaza lehetett, hiszen a hotelban is csak addig voltak feltűnően kedvesek hozzám, míg intonációs problémáim miatt azt hitték, hogy angol vagyok, viszont kiejtésem csiszolása után rájőve, hogy „hongroise”, -kicsit (de csak udvariasságból kicsit!) - egyből tartózkodóbbá váltak, pedig én ugyanaz, ugyanolyan maradtam. (Sőt, a kiejtésem jobb is lett!) Azt, hogy „vasfüggöny” - kinn hallottam először , de metaforának hittem csak, és nem valóságnak. Nos, ma az utolsó határsorompót is leszerelik. „Olyan szabadság áll helyre, amelyben 100 éve nem volt részünk, és amelyre nagyon sokat vártunk.” - mondja a köztársasági elnök, aki akkor és úgy szólal meg vagy nem – ami mindig zavarba hozó. De, mondják minden országnak olyan a köztársasági elnöke is, amilyet megérdemel. (Ha tényleg szabadok vagyunk – az épp lebontásban levő határokon belül is – nyugodtan kritizálhatjuk is, ugyebár.)
Mindenesetre jobb egy olyan világban élni, ahol nincsenek határok, még akkor is, ha ki se mozdul az ember a szülővárosából se. Más a tudata. Másképp nem utazik. Mert megteheti bármikor. Megtehetné. Rá van bízva ennek eldöntése! Rajta múlik. Valóban „szabad” az akarata. Nem kötik gúzsba, nem gátolják , nem rabosítják – kívülről, hatalmi önkénnyel és bürokráciával. De hogy otthon van-e?

2015. szeptember 2., szerda

kikopunk


kikopnak az öregek
az életünkből

nagyanyáink
anyáink
nagybácsik
nagynénik
tanáraink
régi
szomszédaink
a kedvesek
a mogorvák
az érdeklődők
a zárkózottak
mind, mind
egyszer csak
eltűnik

kinek dicsekedjünk
kinek panaszkodjunk
ki adhatna tanácsot
mit nem fogadtunk meg
kire nem hallgattunk
a fiatalság kósza
figyelmetlenségével
ha mesélt magáról
már nincs kire nem
kikoptak mellőlünk
kikre még lehetett...

maradunk itt
elárvulva
gyerekeink
unokáink
tanítványok
szomszédgyerek
öregjei

s mi is
kikopunk


tán egyszer
valaki felriad
s rádöbben
hová lett
a sok öreg

de addigra
már
ő is az


2015. szeptember 1., kedd

szeptemberi emlékek

Szeptember 1 - ez a dátum valahogy összefonódott - legalábbis bennem biztosan és joggal is - az iskolakezdéssel. (bár volt idő, amikor rugalmasan kezelték ezt a kezdést (is) - praktikusan a szeptember első hétfőre eső napjára téve, de hát voltak egyéb praktikus és érzelmekkel  nem törődő átcsoportosításaik is, mindegy...)

szeptember 1 - egy kicsit mindig ünnepnap volt számomra. Hosszú évtizedekig. Előbb csak iskolásként, aztán  tanárként, de szinte folyton iskolába jártam...

Szerettem a nyarakat, nagyon is!, de amikor jött a szeptember, elfogott valami újrakezdési, ünnepi hangulat. Jó érzés volt, ha egyre összetettebben is az...

Mikor rám volt bízva "kultúr- meg műsorfelelős”ként az iskolai ünnepségek megrendezése, azért meglepődtem, hogy milyen kevés művet ihletett meg a tanévkezdés, sőt egyáltalán az iskola....
Lehet, hogy én gondolkodtam rosszul?

De némileg "örökölhettem" is; anyám mesélte, hogy amikor leérettségizett, utána még évekig milyen fájó érzés fogta el tanévkezdéskor... Mert hogy ő nem tanulhatott tovább (numerus clausus!)

Mikor én nyugdíjba mentem, érezhettem hasonlót. Reggelente lányom elkisértem még az ő szeretett általános iskolájába, s aztán volt úgy, hogy automatikusan továbbindultam az enyém felé,  a gimibe, s aztán pár méter után kicsit megzavarodva, tétován fordultam vissza, mintha nem is tudnám, hogy most hova menjek, mintha nem lett volna hova menjek...

Elmúlt. De azért - mint Móra Ferenc írta azon ritka, iskoláról szóló művek egyikében: a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az életre.

(2007. szeptember 1)