a Gödör nevű étteremben, egykori kollégiumi épületünk alagsorában, ültük körbe 11-en az asztalt, abban a különteremben, ahol valamikor presszórész volt, ahol minden vizsga előtt megittam a kabalakávémat, és csak akkor, hogy jól sikerüljön, (mint ahogy a felvételi is, az azelőtt megivott első kávémtól(?:) és jól is sikerültek, ... persze , hogy hatott a kávé, amit csak ilyen ritkán "használtam", akár placebóként is, no meg készültem, tanultam is, ha nem is annyira szívósan, mint sokan mások, akik többre is vitték szakmailag, egyesek egyetemen tanítottak, másikuk, lengyel fordítóként még a József Attila dijig is vitte, sőt mostanában valami keresztet is kapott a Navrasicstól, megint más igazgató lett, és most is valami egykori igazgatók nyugdíjas egyesületébe jár, ahol kielégíthetik másoknál - mondjuk egyszeri földi beosztottaknál- magasabbnak vélt kultúrigényeiket, bár nem bírhattam szó nélkül, micsoda arisztokratizmus ez, hogy hiheti valaki, hogy csak egykori igazgatóknak lehetnek kultúrigényei, hm, meg miért kell ehhez csoportosulni, egyáltalán... de ettől az epizódtól eltekintve, vagy ezzel együtt is, jó volt együtt lenni, enni, és látni, hogy belül semmit se változunk, Kívül se mindenki, pláne messziről. Van aki jobban néz ki, mint 50 éve, többet ad magára, jobban vigyáz a súlyára... Én azt hiszem, sokat változtam, kívül,persze nem előnyömre, s épp, aki előnyére, mondta, hogy meg se ismert volna, de anyukám után igen, mert most olyan vagyok, mint ő akkoriban, amikor egyetemisták voltunk. És hogy milyen kedves volt, megint hallhattam, mástól is, hogy milyen jó volt átruccanni hozzánk, Makóra, Dusi nénihez...most is mondogatják, jönnének..., hozzá, mert ő tényleg olyan kedves volt, szívből és nem udvariasságból... sose leszek olyan, mint ő... pedig olyannak kéne lenni, az emberekhez (mondta is, mert ő tudta, hogy ez mennyire fontos, a legfontosabb.., de nem is esett nehezére, mert igy érezte ő is jól magát, ez volt számára a természetes... Olyan jó hallani, hogy így maradt meg a kortársaim (a gimis osztálytársaim) emlékezetében is. S így minden találkozómnak ő is részese. Velünk maradt... (vajon rám hogy fognak emlékezni, -egyáltalán fognak-e - a lányom kortársai?)
11-en voltunk, élők, de beszéltünk azokról is, akik már nem.. szerintem az átlagon felül is sokan vannak, és sokan közülük önként vetettek véget az életüknek, minden öngyilkos statisztikán túl, szerintem... tanáraink közül is többen...miért?!
és mi,- "túlélők" - igazán "életképesek" vagyunk-e...és milyen is a világ, amiben éltünk, (s mi még) élünk...
(visszakaptam egy könyvem,(Szabolcsi Miklós: A clown mint a művész önarcképe) ami kölcsönben ottmaradt egy csoporttársaméknál, már évtizedek óta, belelapoztam, mit húztam alá, vagy van-e széljegyzetelve, hát egyetlen egy helyen volt oldalt egy függőleges vonal, figyelemfelkeltőül, e sorok mellett:
"...Hamlet azoknak az igaz embereknek előképe, akik szörnyű körülmények, aljas emberek közt, sötét helyzetek hálójában meg akarják őrizni emberségüket, szellemi integritásukat, az igazságot és a fényt, és hogy ezt megtehessék álarcot kell ölteniök..."2011. szept.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése