.2010. szept. 22-én
A most 80 éves Ungvári Tamásnál találtam ezt a félmondatot : "...a bánatnak mindig van oka, a derű okáról viszont nekünk kell gondoskodnunk." ki is ragadtam ezt az idézetet hozzászólásban -a facebookon, ahol találtam a cikket - és máris 3-an (már 7-en!) like-olták. Tehát nem csak Ungvári életrajzi interjújában és én gondoljuk így ezek szerint:) Pedig én sokszor be se mertem vallani magamnak ezt a pesszimista alapállást, ami persze idézett mondat első fele csak, (én eddig nem is gondoltam igazán tovább! s hogy most ez megtörténhetett, ezért nagy köszönet Ungvárinak!) mert tudom, hogy a borúlátás káros, és csak féligazság, és ráadásul rosszul befolyásolhat. (hiszen mi teremtjük a valóságunkat - bizonyos határok közt) És tudjuk, hogy a pozitív gondolkodás a követendő (persze annak is belülről és megggyőződésből kell jönnie és nem disszimulálásból, mert az meg még károsabb, a bajok letagadása, elfojtása miatt.) Nos, az igazság valahol középen van megint (és nem csak "odaát", itt is) középen, az egyensúlyban. A bipoláris kedélyzavar alanyai és a környezetükben élők különösképp jól tudják, illetve az ő szélsőséges példájukon is láthatjuk, hogy a mély szomorúságot (depressziót), kell hogy kövesse egy felhangoltabb ellenállapot, a tétlenséget egy kreatív periódus, vagy akár fordítva, a lázas aktivitásra egy passzívabb visszavonulásnak kell jönnie - de az is nyilvánvaló, hogy egyik állapot se az igazi, minél mélyebb a depresszió hullámvölgye, annál inkább követi a felhangoltság hullámhegye, de az optimális (nem az optimista, hanem ) a kettő átlaga, amit az orosz nyelv olyan jól jellemez ezzel a szóval ravnodusie - aminek jelentése: egylelkűség (egykedvűség?)- csak nem azzal a pejoratív jelentéssel, ami a magyarban meghúzódik, mert a ravnina pl síkságot jelent. Amikor olyan nyugodt vagy mint a róna... No de hát mikor?: amikor nem tud semmi kibillenteni harmonikus kiegyensúlyozottságodból, se az öröm, se a bánat... de mindkettő forrása bennünk (és a világban) van - hol erre vagyunk érzékenyebbek, hol másra - és nem is biztos , hogy a középállapotban ezek híjával vagyunk - inkább csak arányos elosztásában mindkettőt megéljük... mert az örömünkben is mindig van valamiféle szomorúság (ha másért nem, a mulándósága , elveszthetősége miatt), és szomorúságban is mindig van valamiféle öröm, (ha másért nem, a létezés, az érzelmek átérezhetőségének öröme okán) Nos már Madáchnál is olvashattunk az élet e kettős lényegéről: Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény ( de ne feledjük, hogy ezt a riposztot Madách Lucifer szájába adja -ki, mint tudjuk a tagadás örök szelleme, s aki épp ezzel száll szembe az Úrral)- nem akarván hódolni neki. (Madách igazsága - AZ igazság - tehát még ennél is összetettebb...lehet.) egész triviálisan azt szokták mondani, hogy az optimista és pesszimista ember ugyanazt a félpohár vizet másképp látja, az optimista azt mondja , hogy félig tele van, a pesszimista azt, hogy félig üres a pohár. Minden a szemlélet, nézőpont kérdése. de akkor meg miért ne lennénk inkább optimisták! (jaj, csak ne a kritikátlan, olcsó "hurrá optimizmussal"...) egyébként a bejegyzést elindító Ungvári idézet is erre hívja fel a figyelmet..., a derűre, okainak felderítésére, és ő aztán biztos szorgalmasan teszi is, tessék csak ránézni a 80évesen is kamaszosan derűs portréjára - vagy várjunk csak!, mintha a kamaszok még nem is lennének igazán derűsek, lehet, hogy az igazi, bölcs derűt is az öregség hozza el? - mint ama... napórásét is, aki ("Mozart hallgatása közben") csak derűs órát vesz tudomásul. (bár ez se ilyen egyszerű, már korábban is izgatott a kérdés: http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/03/26/nem-derus_orak/ )
aliz2. :: 2010. szept. 22. 16:51 :: 4 komment
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése