Egy pszichológiai tesztben olvastam ezt a szót ma: "arányérzék" - az illető ezt a tulajdonságot úgy jelölte meg, mint amit alapvetően fontosnak tart
nagyon megörültem ennek a szónak, mert elő-előtörő morfondírozásaimra ez egy jó válasz
persze, végül is, az ősrégi "aranyközép"-ről lenne szó megint, másképpen; túlzásoktól óvakodva, (arany)középen maradni - az képes rá persze , akinek eleve megvan az "arányérzéke". (azarány maga az arany - ,hogy suta szójátékkal éljek.)
de milyen nehéz is ezt megvalósítani!
ha csak az emberi kapcsolatokat nézem pl...
milyen nehéz megtalálni a helyes arányt, azt hogy tudjunk ne lenni mások terhére, de érezzük azt is, hogy mennyire van szükség mégis csak ránk. Ne tukmáljuk magunkat túl, de ha kellünk, akkor ott legyünk. Régi problémám ez. Mert ehhez mindig kellene a másik is. Ő tudja, mi nem tudhatjuk, mi az ami elég belőlünk. Valamikor, kissé nyakatekerten, meg is fogalmaztam, nem annyira általánosítva, inkább csak egyfajta emberi kapcsolatra szűkítve, vagy legalábbis abból kiindulva: "a sok és kevés közt , ami épp kell, csak a másik tudja, csak a másik..."... de azt is, máshol, hogy "kicsordul belőlem a világ,/ és én is kicsordulok a világból... (végy a tenyeredbe, tégy maroknyivá, hogy ) a világnak és magamnak elég lehessek!"
milyen óvatos is voltam én, tulajdonképpen mindig ... és mégis, talán a legtöbb melléfogásom ezen a területen volt, ( s van is?)
mert talán, valóban "kicsordulok" (?) és túlzok is, mindig - persze, lehet, hogy ebben is :)
de messze is van az az áhított "aranyközép"!
aliz2. :: 2008. szept. 16. 22:26 :: 2 komment :: Címkék: , elmelkedes, kapcsolatok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése