MATUZSÁLEMI MŰ/emlék 2010

 

Szegeden a buszállomás felé tartok , jó időben, élvezve azt is és a város szépségét, a Széchenyi téren egy étterem előtt haladok el, az utcai terasz előtt, hol az asztaloknál ül egy-két vendég, valamikor, évtizedekkel ezelőtt én is ültem itt, meg beljebb is,... most Matusalem étterem és kávézó van kiirva a bejáratra, akkoriban biztos nem igy hivták, de hogy is?  hogy is? egy ötlettől és kiváncsisággal kevert nosztalgiától hajtva besétálok az étterembe, s megkérdem a pincérektől, mi is volt neve régebben  ennek az étteremnek, Botond, meg Debreceni - mondják, - de amikor itt jártam,  még a 70-es években, akkor még Debreceninek hivták, hát persze, hogy is felejthettem el, de azt nem, hogy hol is vacsoráztunk D.I.-vel itt, anno 70-es évek,  nézem is a terem legvégét, igen ott ültünk vacsoránkat fogyasztva, "utolsó vacsoránkat", mert hiába volt "kellemes", és hiába mondta, hogy mennyire szeret enni velem, és ezt majd ismételjük meg többször, mégis csak ez és itt lett az utolsó vacsoránk, itt ebben az étteremben, ami ugyancsak megöregedett, akárcsak én, "matuzsálem" lettünk... D.I. meg már sehol, már sehol se vacsorázik, senkivel, mert fogta magát és örökre elment - az ötvenvalahanyadik születésnapja idején... (nem tudtam meg, csak utólag, de aznap én is majdnem...) ,de tőlem , s  én tőle már jóval előbb, el... s ki-ki máshoz ...

aztán épp itt a teraszon beszéltem még a "famulusával", (akitől először hallottam  nálunk, amikor még nyáron meglátogattak,  - Cseh Tamás  - a szintén, eredetileg, "rajztanár" - nevét, rajongással, amikor megjelent a tévénken, számomra még ismeretlenül, - meg aki később, ősszel, olyan szépen és finoman tudott vigasztalni - mint festeni  is az szinkavalkádszerű mégis visszafogott, absztrakt képeit) meg itt volt Z. is, akivel felfedeztük, hogy ugyanolyan szinű a szemünk, pedig ritkaságszámba megy: szürkés-zöldes-kék, s hogy vigyázzunk rá (mint a szemünk fényére), de mára már az enyém megkopott, ő meg egyáltalán nem vigyázott rá, egy autokarambol végleg elhomályositotta, és már csak a festményein ragyog fel, meg ott volt P. is, aki elcsodálkozott azon, hogy a kis hálómban hordom (Szegeden összevásároltam mindig) az egész aktuális kortársirodalmat, zenét, kultúrát, mindent. Jaj, akkoriban a szivem is...elég jól láthatóan,... S hova repült az ifjúság... Matuzsálem lett... az is

(az előbb a Kárászon egy csoszogó öregember megszólitott két padon ücsörgő fiút, hogy hány évesek, 17-et mondtak, az öreg meg 92-őt - az is jó, mondta, az ő korukra - én épp köztük, de közelebb a matuzsálemhez... csak becsülnék meg a srácok az ifjúságukat, nem úgy mint mi, mi fel akartunk mielőbb nőni, öregedni(?), hogy végre a miénk legyen teljesen az "élet", és mire az lehetett volna, elröpült..., még az emléke is)

az étterem épülete még áll, mint előtte is, s fog is, szebben mint valaha, mert műemlék

de annak a vacsorának az emléke.... már csak bennem...

(meg még egy régi versben, amit azért több mint 2 évre rá irtam, - mondhatnám ez is egy  -személyes - műemlék , emlék-mű...):

(...)Késő volt… vacsorázni mentünk./Felettük nyáresti hangulatainkat/a meghitt órák örömét.
Ittunk rá valami sört/(hogy megédesült a délután/annyi keserűsége után!.)
És azt mondtad:/„Majd meglátogatsz”/Ezt mondtad/annyi csók után.
És még azt, hogy/szeretsz enni velem.(...)       ( "A Sacre újrahallgatása közben" 1976. november - részlet) 

aliz2. :: 2010. szept. 24. 21:15 ::  :: Címkék: emlek, emlekezes, kapcsolatok, SZEGED, vers