majdnem fuccsbament a hosszúnapi bőjtölésem, de csak átmenetileg bicsaklott ki....
korahajnalban elkezdett fájni a fejem, és elég intenziven szédültem is, úgyhogy bevettem egy Saridont, amihez ugyebár viz kell, sőt enni is valamicskét előtte...
de aztán visszaálltam, és minden ment a maga bőjtrendjében egész a zárósófárfúvásig
(a délutáni szünetben különben mondta is a rabbi, hogy aki gyógyszert szed, az vegye be , és előtte egyen is, nehogy megártson...)
mikor már lehet enni, az ünnep kimenetele után, úgy érzi az ember, hogy birná tovább is...
de azért jó volt a (makói) buszraszállás előtt az a félpohár ásványviz, meg a piskotatészta, amit a konyhából felhoztak a diszterem hátsó asztalaira az engesztelőnapi imák után
imádkozás közben meg sose éhes az ember, legfeljebb kicsit szédeleg, és állás közben kicsit inog
arra gondoltam, hogy most az egész világon ugyanazokat az imát mondjuk a különböző zsinagógákban, ilyenkor az is elmegy oda, aki máskor nem... micsoda együttes erő lehet ebben!
azt mondják, a csoportos meditáció is óriási kihatással van a környezetre
s eleve ha többen vagyunk, ugyanazért, az megsokszorozza a hatást
lányom(ék)ugyanakkor Budán imádkoztak a zsinagógában, mondta is, hogy gondolt ott rám, és majdnem olyan mintha együtt lettünk volna, ( hiszen ugyanazt imádkoztuk) (... És természetesen ugyanahhoz az egy-istenhez) (ez jó!) (És minél inkább magunkbaszállunk, ahogy ez a nap meg is követeli, annál inkább találkozunk, mert ott legbelül tudunk találkozni Vele is... , s ami közös bennünk...)
aliz2. ::
2009. szept. 28. 23:40 :: 1
komment
Kategóriák: ünnep ::
Címkék: lanyom, unnep, zsinagoga
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése