Rabbi vőm ma kivételesen, - tán a 80. évfordulóra tekintettel is - ma heti szakasz gyanánt a holokausztról beszélt
Sajátosan, személyesen , arról hogy sajnos két hónapja meghalt az apukája, s hogy ő tulajdonképpen .- hirtelen nem is jut eszembe milyen kifejezést használt.- talán mécses-gyerekként aposztrofálta, ezt úgy kell érteni, hogy az ő születése előtt másik anyától az apukájnak volt két kisfia, kaiket elpusztitottak Auschwitzban, és ő mintegy "helyettük" született, az ő elvett életüket pótolandó
Megrendülten találta meg apukája tárcájában ennek a két kisgyereknek a fotóját, akik az ő egész életét e tragikus keretbe zárták
És nekem eszembe jutott első beszélgetésünk a vőm apukájával az Andrássy úton (ami arról is emlékezetes , hogy az én munkaszolgálatban megölt apám itt sétált öccsével, az Opera előtt (ahol énekelt apám a kórusban) de nem szóltam erről, már nem is tudom, miről beszéltünk, azt hiszem én még a józsefattilás korszakomat éltem, (hosszan) mert - már nem tudom minek kapcsán tőle idéztem egyik kedvenc verséból, az Eszméletből:
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
Egy mondat emelódött ki, azt el is ismételte:
az életet halálra ráadásul kapja... s eltűnódött
És kiderült, hogy ő ezt a mondatot egészen máshogy értelmezi, mint én
Úgy, ahogy a vőm ma beszélt róla....
Szomorú történet, ugye?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése