másfél éve kezdtem így egy bejegyzésem( http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/03/24/S_Atilla/nem ) *: "nem akartam rájönni rögtön, kiről szól a borzasztó hír, először úgy írták, hogy "egy fiatalember..." aztán, következő napi hírben már a vezetékneve kezdőbetűjét az utónevével: S. Attila, a korával: 25 éves, apja foglakozása: testnevelőtanár - és akkor hirtelen rádöbbentem, nem lehet más: mint gimibeli osztálytársam fia! (a napokban lesz találkozónk) Őrület! A nagyanyja a legkedvesebb tanítónénim volt!100 éves lehet. Vajon megmerik-e mondani neki, hogy nagyon vár(hatot)t első unokája előbb ment el, mint ő..."...
...a nagymama most ment el, a napokban, egy hete, 96 évesen... másfél évvel unokája után...
a táblán vettem észre a virágüzletnél a gyászjelentést, véletlenül, a temetés napjára 22-ét irtak, már múlt idő, már lekéstem, nem tudok elmenni, csak itt emlékezni...
legkedvesebb tanitónénimre... az általános iskola 2. és 3. osztályából:
rajongtam érte. Tökéletesnek láttam. Mindig elegánsnak, kedvesnek - bár szigorúnak. És méltóságteljesnek is. Ami abban az időben (1950-es évek eleje) talán nem volt annyira általános tulajdonság. Az eleganciája nem csak és nem is elsősorban az öltözkédésében nyilvánult meg. Hanem a tartásában, a viselkesésében, ahogy velünk, gyerekekkel is bánt. Tisztelettel, türelemmel, humánummal. Figyelt ránk. Ahogy köszönt, még mindig fülemben cseng ahogy a Szerbuszt mondta, megnyomva kicsit felvive az első szótagot, azt érzékeltetve, hogy figyel, örül - és nem csak formaságból fogadja a köszönést.
Rég köszönhettem neki. Az utóbbi években már nem láttam... Az emlékkönyvembe ő irt először, és nagy kitüntetésnek vettem, hogy nem egy sablonmondatot, hanem egy teljes oldalt, és "nagyon sok szeretettel"...
ezeket a szép gondolatokat, tanácsait megjegyeztem, hányszor eszembe jutott, ha nem is mindig sikerült a napos oldalt megtalálnom.
Mint mostanában is...
De igyekszem...
Csakhogy mi van, ha nincs napos oldal - ha, teljesen be van borulva, vagy a magas falak eltakarják a napot mindkét oldalon.... DE hát most látom, igazán, hogy ott az idézőjel!!! Milyen bölcs is volt az én tanitónénim!, s csak az oktondi diák vesz szószerint mindent - a z a "napos oldal" valószinű bent van és ott mindig süthet a Nap - például az süthetett az ő mosolyában, akkor is ha nem sütött kint..., és hosszú életében ő valóban - a külső nehézségek ellenére is - meg tudhatta teremteni a "harmónikus békét és nyugalmat"...
Nyugodjon is békében. Emléke is azt árasztja nekünk, akik ismerhettük...
és erről a "napos oldalról" emlékezem most már mindig rá...
***
*
2009 márc 28
S.ATTILA
nem akartam rájönni rögtön, kiről szól a borzasztó hír, először úgy írták, hogy "egy fiatalember..." aztán,következő napi hírben már a vezetékneve kezdőbetűjét az utónevével: S. Attila, a korával: 25 éves, apja foglakozása: testnevelőtanár - és akkor hirtelen rádöbbentem, nem lehet más: mint gimibeli osztálytársam fia! (a napokban lesz találkozónk) Őrület! A nagyanyja a legkedvesebb tanítónénim volt!100 éves lehet. Vajon meg merik-e mondani neki, hogy nagyon vár(hatot)t első unokája előbb ment el, mint ő... A kisebb unokák, az ikrek, lányom bölcsődés-óvodás-iskolás társai voltak. 4 szép szál - atletatermetű - legény ment az utcán apjukkal együtt mindig..., ezentúl már csak 3? Az anyjuk, jaj, - súlyos betegségből felépülve - hogy bírhatja most ezt ki?! Ő is már 40 felé járt, amikor megajándékozta a sors Atillával, majd egy év múlva az ikrekkel. De talán-talán Atilla, az első, maradt az "első"? A két iker teljesen eggyéforrottak, mindig megléve egymásnak, -soha meg se tudom őket különböztetni, annyira egyformák - mindig, mindenhova együtt, egymást el nem eresztve... Atilla már elvégezte a jogi egyetemet, "doktor" lett, már dolgozott is, az önkormányzatnál, éppen hogy elkezdhette, közben ügyvédnek is készült...., ahogy most utána néztem, a neten, mert rég láttam személyesen, pedig egy időben sokat beszélgettünk, főleg mikor egyetemre került, érdeklődtünk tőle, nagyon készségesen számolt be mindig mindenről, udvarias, jómodorú, kedves fiú ...volt. VOLT! De szörnyű ezt leírni! Gimnazistaként a történelem OKTV-re a makói holokauszt történetét dolgozta fel, pedig semmi közvetlen érintettsége nem lehetett, és mégis... ember... volt. Az is marad az emlékeinkben!
Nagyon sajnálom! (hogy már csak ott.)
És töprengek, nem lehetett volna ezt elkerülni? esetleg állandó orvosi jelenléttel meccsek idején, vagy biztosabb életmentési ismeretekkel és gyakorlatokkal (miért nem (ezt!) tanítják az iskolákban?!) és miért nem tud előbb jönni az a mentő, miért előbb a nagy(obb)városi -szegedi -központba kell szólni, miért van olyan kevés mentő, és miért , miért, miért...?
A nagynéném, Erzsi néni kislánya, Mártuska, anyukám unokatestvére, 15 évesen halt meg, agyhártyagyulladásban, amit attól az osztálytársától kapott el, akit korrepetált. A sírjára mindig teszek egy szál virágot a kifaragott kőrózsák mellé, és mindig elolvasom az anyja fogalmazta fájdalmasan-talányos kőbe vésett kérdést: AZ ISTEN TUDJA, MIÉRT
Miért ? Ő tudja? (Mert ember ezt nem tudhatja!)
Az ifjúkori halálokra - a végignemélhető életekre- nincs, nem lehet emberi magyarázat!
Megrendítő sorok, még a kedves tanítónénire emlékezőek is.
VálaszTörlés