ma volt egy furcsa, nem végiggondolt gondolatom (inkább valami érzésféle? intuíció, vágy?), hogy felhívjam az anyukámat telefonon, persze, hogy végig se gondolhattam, hiszen menet közben eszembe jutott, illetve már kezdettől tudtam...hogy nem hívhatom! (egyébként életében sem igen, hiszen akkoriban még és már nem volt telefonunk, vezetékes sem, nem hogy mobil a zsebben, utcán... órai szünetekben is hazabicikliztem, hogy megnézzem, hogy van, pedig, milyen egyszerű lett volna egy telefonnal...) aztán, pár perc múlva megszólalt a mobil a zsebemben, lányom hívott... akit mostanában, hogy megszületett a kicsije, az unokám , és folyton szoptat, vagy tisztába tesz, olykor, netán lepihen közben - nem akarom zavarni.... de ő szokott azért hívni... aztán meg mondtam neki, hogy hívjon is,... amíg hívhat, MERT SEMMI NEM TART ÖRÖKKÉ... (AZAZ NEM TARTUNK ÖRÖKKÉ...) ÉS hiába is TUDOM, hogy milyen képtelenség is, hogy fel akartam hívni a már 23 éve nem élő anyámat.... valahogy mégse az....valakivel beszélni akartam volna, kiönteni a szívem, és kinek tehetné az ember , ha nem az anyjának.. Rossz árvának lenni, akárhány évesen is....
Minden nap beszéltem telefonon anyuval. Most is sokszor eszembe jut, hogy de jó lenne felhívni, de már nem lehet. Mikor nem volt témám akkor is felhívtam. Olyankor azt mondtam, hogy "csak" hívlak, utána mégis kialakult egy beszélgetés.
VálaszTörlésHàt persze...
TörlésIstván Buk
VálaszTörlésnagyon igaz, sokszor érzem én is.