MEGALÁZOTTAK ÉS MEGSZOMORÍTOTTAK 2007

 

nem, nem Dosztojevszkij regényhőseire utalok!

hanem azokra, akiket idő előtt, tudásuk, erejük teljében elküldenek, nyugdíjba

s igen, megalázó körülmények között... mert másként erre már nem is képesek

lányom volt osztályfőnökével reggeli vásárlás közben akadtam össze, azt hittem, ő könnyebben vészelte át a váltást , hiszen tudtam - augusztus végi beszélgetésünkből - hogy mindkét lánya  gyereket vár. Kérdeztem is tőle: van-e már unokád?! Az egyik (kinek anyukája tanítványom is volt) múlt héten, meg is született! itt Makón. De a másik Amerikában fog a jövő hónapban, már előre nehéz lesz a boldog újdonsült nagyanyának itthagyni a most egyhetest. De mégis -családi elfoglaltságai ellenére - nehéz volt neki szeptemberben nem menni tanítani. Eszembe jutott, milyen nehéz volt nekem is.. a legelején, mikor egy évvel korábban, - a "sok az eszkimó kevés a fóka" kényszerűségéből, a leeső orosz miatt eggyé lett magyar szakommal  formálisan"önként" "vonulni nyugdíjba", s miután lányom reggelenként elkísértem még az iskolába (akkor még az általánosba), utána mennyire nem tudtam , mit csináljak, mitévő legyek, hova menjek, volt úgy, hogy automatikusan indultam tovább, a gimi felé, mint harminc évig mindig, "tanítani"... dehát már nem lett volna kit... csak haza mehettem, illetve - akkor még ittam kávét - vettem egy szimplát a sarki édességboltban, egy szokást, egy rutint, ha külsőlegest is, legalább még megtartva (bár nem a megszokott tanáriban, ahol már csak egy fiókom várt a teljes kiüritésre)... Lányom oszifője most emlékeztetett rá, hogy akkoriban rengeteget voltam a könyvtárban. Én már el is felejtettem. Dehát, persze, ott tartottuk a "szerkesztőségi üléseket" is! - volt tanítványom volt a "makói hét" főszerkesztője, s a lapjába csinált nekem, gálánsan, egy IRODA-LOM rovatot, hogy enyhítse a tanítás, a szellemi munka "elvonási tüneteit", ha a közvetlen tanítástól nem is tudta, de közvetettet biztosította(szerették az írásaimat, idegenek állítottak meg az utcán, hogy elteszik gyerekeiknek a cikkeimet érettségi tétel gyanánt - pedig hát persze, nem arra készültek...) ,... aztán, kb egy év múlva - anyagi okokból, központi támogatás híján - megszűnt a lap, Ady-val búcsúztam, -tunk az utolsó szám mottójaként: S ha a lehetetlent nem tudtuk lebirni,/ Volt egy szent szándékunk, gyönyörűket irni.... (a fősz. még -reálisan- hozzafűzte: és igazat. -egy kis Pulitzert is becsempészve retrospektív ars poetikánkba) (A gimiben, ottmaradó kollégáimtól korábban csak Tompa egy szállóigemondatával búcsúztam, kissé fanyarul: "Fiaim, csak énekeljetek!" )

A másik új nyugdíjas meglepett, mert váratlanul ért. Szokatlan időben, szokatlanul ráérősen, szokatlan helyen találkoztam,- a felénk eső Pennyből jövet -, és szokatlanul fiatalosnak látva(!) amúgy mindig a múzeumi munkahelyére rohanó, stresszes, sose ráérő ismerősömmel. Hogy-hogy nem sietsz most - kérdeztem, nincs  munkád? Túlságosan ráhibáztam. Elküldtek - mondta. Őt is nyugdíj kor előtt. Pár hónappal kerekévszámú munkaviszonya letöltése előtt... (Lánya még másodéves egyetemista, nem is olyan rég(?), amikor még mifelénk laktak, az én kislányommal jó kis játszópajtások voltak - a pár év korkülönbségük ellenére is.)

Én úgy tapasztalom, hogy ez a rengeteg antihumánus intézkedés előbb-utóbb bumerángként visszaüt. Nehéz lesz - ha egyáltalán lesz ebből - kilábalás, társadalmi szinten.

aliz2. :: 2007. okt. 15. 20:02 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: ADY, elet, epizod, generaciok, irodalom, nyugdijazas, tanitas, valtozasok, vers