OKTÓBER 14-ÉN
felhívott egy ismerősöm telefonon, érettségi találkozójuk volt, vagy a 40., és valaki említette azt az irodalomórát , amit nem az osztályfőnökük tartott, - aki egyben magyartanárjuk is volt -, hanem ... "valamilyen Julika"..., s hogy hát ő egyből mondta, hogy ki volt az a "julika"..., mert ő is emlékezett rá, hogy úgy olvastam fel akkor, ott egy József Attila verset, hogy "még a szőr is felállt volna a hátán, ha lett volna". (Amúgy én már el is felejtettem, hogy helyettesítettem náluk, bár könnyen meglehet, mert folyton helyettesíttettek velem, amíg fiatal, kezdő tanár voltam, meg aztán is...,)meg nekem is mondták már, szemembe, - bár ilyenkor mindig nagyon szégyellem magam- , hogy azokra a magyar órákra emlékeznek igazán, amiket én helyettesítettem), meg épp írja valaki egy kommentbe, egy másik blogomon, hogy "mennyit tanul tőlem"..., egy 3. személy blogján "kommentelőtárs"-ből avanzsált újdonsült blogger meg azt, az új blogján, hogy ha nála is fogok kommentelni, akkor lesznek "Attilák" ott is? (értsd József Attila idézetek) Úgy látszik, szakmai ártalomként, nyugdíjas tanárként illetve még egyszerű bloggerként is folyton tanítani akarok? Jaj!!! Csak nem?! Dehogyis! Egyáltalán nem "akarok". Az igazság az, hogy magam is TANULNI szeretek leginkább. Még a tanításban is azt szerettem, mert sokszor a tanítás - a dolgok mélyéig lehatolás, a hatékony átadás érdekében - hozott ki belőlem olyan felismeréseket, amikre amúgy esetleg nem is jöttem volna rá. Meg felkészülni (azaz tanulni, hozzátanulni, összeszedni minden elérhetőt) a tanításhoz - ami persze óhatatlanul csak egy töredékét adhatja át a felhalmozottnak, de legalább a leglényegesebbeket, legfontosabbakat, mert a tanulásban az is mindig benne van, hogy utána átadni, másoknak... nem megtartani... ! Mondta is az anyukám, sajnálkozva, fejcsóválva - amikor – kezdő tanárkoromban - órákig látott az óravázlataim fölé görnyedni, késő este is - , hogy ugyan mit tanultam én 5 évig az egyetemen, ha ennyi ideig kell felkészülnöm egy-egy órára... Hát nem azt... Mást... És nem eleget... Tulajdonképpen egyetem után lehetett elkezdeni igazán tanulni... (akkor kezdhettem tudni - hogy mimindent nem tudok, és mit is kéne - vagy Sokratessel jöttem rá, hogy minél többet tudok, annál inkább azt, hogy "csak egy dolgot tudhatunk, hogy voltaképpen nem tudunk semmit"...)És azóta is folyton tanulok. Csak úgy. Nem valami gyakorlati célért. Hanem önmagáért.(Épp tegnap olvastam egy - "a zsidó hagyományról" szóló internetes önképző, "akadémiai" anyagban, hogy:
"a tanulás a legértékesebb tevékenység a zsidó vallás szerint" (méghozzá: az elméleti tanulás)
nahát ezek szerint ezt a "vallási" törvényt én - úgy tűnik - nagyon betartom...)
De a tanulást és tanítást nem is lehet szétválasztani! Voltaképpen nem csak a tanítás lehet tanulás is egyben (mint írtam az előbb), de a tanulás maga is tanítás. (az orosz nyelv szóhasználata jó példa erre: ucsity= tanítani, ennek visszaható alakja: ucsityszja= tanulni, azaz tanulni="tanítani magamat'! )
Akárhogy is van: tanulni jó. Mindegy hogyan, honnan... Hiszen olyan keveset tudunk...
S a jó pap(vagy rabbi) holtáig is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése