Úgy tervezzük, hiába kell reggel tízkor elhagyni a szállást, még sétálunk majd kicsit Dobogókőn, ballagunk, megyünk az őszbe(n), szívjuk a friss hegyi levegőt; persze már amikor széthúzom reggel a függönyt, és látom, amit látok, pontosabban nem látok semmit, csak a tejfehér ködöt, sejtem, hogy nem lesz ebből semmi sem. Eszembe jutnak azok a régi álmos utak, amikor az újszegedi kollégiumból buszoztam át Szegedre, volt pár októberi reggel, amikor akkora volt a köd, hogy szinte teste volt, mintha egy vastag dunnában gázolnánk át a hídon. Olyan furcsa ez, olyan kicsi semmi ez az emlék is, mint az emlékek legtöbbje, és mégis, micsoda erőt lehet abból meríteni, hogy ezek a picike képek, töredékek egyáltalán vannak, hogy van valami, amire emlékezni lehet. De hát amúgy is kevés szebb dolgot tudnék mondani, mint a ködöt, pedig a köd nem is látható, vagyis épphogy más dolgokat tesz nem láthatóvá, épphogy eltakarja a tárgyakat, mintha betömne minden kicsi rést, könnyű, tömör vattája a levegőnek.

Mire visszaérünk Budára, már egészen megszelídül az ősz, a Római strand felől megyünk ebédelni Gyuri anyukájához. Gyuri két dolgot mutat büszkén ezen az útvonalon. Az egyik, hogy a Harmonia Caelestisben ezen a kerítésen keresztül adja be a mama az ebédet és az eszcájgot a gyerekeknek, várjak csak, mondja, amíg sétálunk, mindjárt meg is mutatja, hol van az a lyuk, ami a könyvben szerepelhet. A lyuk mégis hiányzik, vagyis nincs hiány, a drótkerítés tökéletesen zárt, pontosabban nincs benne több hiány, mint a drótkerítéseken általában. Gyuri kicsit csalódott, régebben még megvolt, mondja, sebaj, mondom, az idő, úgy tűnik, nem csak hiányokat hagy a tárgyakon, hanem olykor be is foltozza azokat. A másik, amit Gyuri mutat, az a régi óvodája, dicsekszik, még alsó tagozatos korában is visszahívták vendégszerepelni, hogy mondja el a János vitéz első három énekét, amit akkor még kívülről is tudott. Ez a János vitéz, ez az óvoda, azt hiszem, olyan lehet neki, mint nekem például a tejfehér reggelek.

Edit néni kicsit csodálkozik, hogyan érkezünk korábban, mint ígértük, ha mindig csak késni szoktunk, de hát no lám, a köd jótékony hatása most is megmutatkozik. Ebéd után készülődünk a jövő heti meg az azutáni tennivalókra - van a készülődésben valami megírhatatlan, amiről nem érdemes írni, de ami mégis annyira pihentető, hiszen a készülődés olyan szépen ki tudja tölteni az időt, mint a köd a reggeli utcákat. Később csinálunk közösen egy lecsót, így segítséggel nem is olyan leveses, mint amilyen lecsóról még a hétfői bejegyzésben írtam; lám, így tölti ki az idő a tévedés részleteit, a hét eleji lecsó hét végére megjavul, ahogy befoltozódik a Római strand drótkerítése. Gyerekkoromban ellenállhatatlan vágyat éreztem mindig arra, hogy ha a tagadhatatlanul finom ementáli sajtot meg is eszem, de a szép lyukakat meghagyjam belőle. Pontosan emlékszem, a régi házunk melyik szobájának melyik pontján álltam, kezemben a darab sajttal, amikor rájöttem, ha a sajtot megeszem, a lyukakat is elveszítem visszavonhatatlanul. Tanácstalanul forgattam a kezemben a sajtot, és ha jól emlékszem, végül nem, mégsem ettem meg. És hát megmaradt volna a lyuk? Megmaradt volna a sajt maga? Eltűnt persze ez is, mint minden hiány, befoltozta, eltűntette, eltakarta ezt is az idő. Egyébként ezt a sajtos felismerést meg is írtam egyszer egy novellába, egy másik kisgyerek másfajta emlékeként. Mióta megírtam, kicsit máshogy emlékszem a magam emlékére is, amit megírtam, hogy könnyebben emlékezzek, de amihez egyre nehezebben tudok hozzáférni, mivel csalóka nyoma lett, mert minden nyom csalóka.

Este otthon tovább készülődöm, befekszem az ágyba, a vastag dunna alá, onnan gázolok át a szavaimon. Kicsit furcsa, hogy múlt el ez a hét, mint minden hét, de hogy maradt nyoma mégis, amire emlékezni lehet. De hogy valóban segítenek-e ezek a nyomok az emlékezésben, vagy épphogy eltakarják a valódi emlékeket, ki tudja. Jön, ír majd mást más ide utánam, én meg írok mást máshova, és mint ködös reggelen alakok az utcán, néha majd találkozunk.