Ízvarázs? Az jár önöknek? - kérdi a vacsoránál a pincér. Nem is nagyon értjük, mit kérdez; ez a hátránya, ha az ember ajándékba kap egy utazást, nem igazán tudja a részleteket, mi is az, amit kér, és amit kérnie kellene. Kicsit idegenül is mozgunk a szállóban, meg persze egész nap lógatjuk a lábunkat, tesszük a semmit, Gyuri végre jól kiolvashatja magát, én meg sokat és sokáig aludhatok.  Ráadásul nekem könnyű náthám is van, ami nem túl praktikus dolog, ha kint épp hideg az idő, és kirándulni van az ember, hiszen mégsem illik egész nap a négy fal között kuksolni. Így csak óvatos sétákat teszünk a pilisi őszben, hogy egészen olyan érzésem támad, mintha egy regényben lennénk, egy lassúdad elbeszélésben, amely egy fürdővárosban vagy egy szanatóriumban játszódik, ó igen, a tizenkilencedik század nyilván azért is lehetett hosszú bizonyos számítások szerint, azért lógott át a számszerinti huszadikba, mert lassabban telt az idő. Azokat az elragadó, hetekig-hónapokig tartó vendégségeket egy Jane Austen-regényben, azokat például mindig annyira irigyeltem, milyen kár, hogy nem lehettem a részesük, noha lehetséges, hogy ez is, mint minden regény múltja, sosemvolt múlt igazából, amiből a mindenkori olvasó inkább részesülhet, mint egy kortárs.

Az egyik legemlékezetesebb ilyen nyaraláshoz kötődő élményem sem az átélt, hanem az olvasott élményekhez tartozik: a Korunk hősében van egy fürdővárosban játszódó fejezet, valahol azt taglalja benne Lermontov, pontosabban maga a korunk hőse, hogy a fürdővárosi barátságok miért olyan különlegesek, hogyan születik meg bennük olyan gyorsan a bizalom, a társaság új szabályai között hogyan szövődnek szorosabbra a kapcsolatok szálai. Most azonban hiába keresem a talán csak az emlékezetemben megtalálható szövegrészt az elektronikus könyvtár példányában nem találom, találok viszont mást, pár szép mondatot még a bevezetőben: „[e]z a könyv csak nemrég saját kárán tapasztalta, mit jelent bizonyos olvasók, sőt folyóiratok szerencsétlen hiszékenysége, mely a szavaknak betű szerinti értelmet ad”. Amióta írom ezt a naplót, valóban kicsit hiúbb lettem (mint Kazinczy, ahogy még hétfőn írtam), tehát bármi történik, bármivel találkozom, rögtön azt keresem benne, ami megírható, ami rám vonatkozik. Most is kicsit megremegek: persze én vagyok, aki a naplót írja, de milyen csalóka azt gondolni, hogy ne lennék más is, és hogy ne történne még megannyi más, ami még csak nem is nem leírható, csak éppen nem akarom leírni.

Itt azonban nincs is nagyon kivel barátkozni, bár ha szembejönnek a folyósón, Gyuri úgy köszön a hotel többi vendégének, olyan tizenkilencedik századi udvariassággal, mintha esténként együtt kártyáznánk egy jó tea és egy kellemes beszélgetés mellett. Mégsem élünk társasági életet, délután viszont kifogjuk a tévében a Lesz ez még így se című filmet, minden idők talán leghosszabb vígjátékát, ami nem is az ideje miatt hosszú, hanem önmagához képest, hiszen kevesebb dolgot mond el, mint amilyen hosszan - ez például megkülönbözteti egy jó nagyregénytől, aminél az arányok még mindig fordítva vannak. A nem túl meglepő happy end-nél Gyuri megkérdezi, miért olyan buta ez a nő, hogy nem ismeri fel Jack Nicholsont, hát sose néz tévét? Hát, igen, az összes film, amiben szerepel Nicholson, azon lehetséges világokba tartozik, amelyekből ő ki van zárva.

Gyuri szerint jó a film, csak meglepően szentimentális, igen, mintha egy film könnyebben lenne giccsesebb egy szövegnél. Bár néha ez a giccs olyan elragadó tud lenni, írom, és meglepődöm, a hegyi levegő milyen hatással van a szókincsemre, nyilván a következő jelző, amit leírok, az elbűvölő lesz. Szóval eszembe jut az adaptációk egyik királynője, a Büszkeség és balítélet BBC-változata, egy érzékeny film egy filmérzékeny könyvből, valamint a legemlékezetesebb jelenet, ahogy Mr. Darcy Pemberlyben kiúszik a tóból, így találkozik, nedvesen, zavartan és ellenállhatatlanul a meglepett Lizzyvel. A maga blőd módján milyen elbűvölő (lám, tényleg leírtam ezt a szót) ez a jelenet! És milyen furcsa a csalódás, hogyha az ember előbb látja a filmet, és csak utána olvassa a könyvet, hogy a valóban kiváló regényben a tó és a nedves Darcy egészen egyszerűen nem szerepel.

Az már persze a motívum hatástörténetéhez tartozik, hogy a legújabb, Keira Knightley-féle változatban - amelyet bár nem láttam, csak beszédes részeket -, ha jól észleltem, a tó-jelenet szintén hiányzik, van benne viszont egy-két viharos, zuhogó esős beállítás, úgy néz farkasszemet Lizzy és Darcy, csuromvizesen, de persze nem, nem csókolóznak, csak majdnem. Így rétegződnek egymásra a feldolgozások: egy száraz regény adaptációiban így lesz egyre több a víz.

Este, miközben tisztázzuk a pincérrel, hogy valóban az Ízvarázs menü jár nekünk, az étteremben musical-dalok mennek halkan, az Evita nagyáriája például. Mindig elámulok - bár a hegyi levegő nélkül talán máshogy fogalmaznék - ezen a dalon, a maga kiszámított pátoszán, ami persze sokkal patetikusabb magyarul, mint angolul. Ugye emlékezünk az utolsó sorokra? Igaz volt minden szó, énekli Evita, elhessegetve minden kétséget afelől, hogy - emlékezzünk Pecsorinra - a szavaknak ne a betű szerinti értelmüket adjuk. A magyar változatban ez talán hihető is. Ám az angol eredetiben a 'true' szó az utolsó, ez cseng össze a fojtott, feszültségekkel teli dúr akkorddal: a szó és a zene egysége így sejtet valami mást; így ha ezt tudjuk, mást jelent a magyar mondat is. 

A holnapi lesz a hét utolsó bejegyzése. Igaz lesz minden szó.


TURI TIMEA OKT 10 2009