NAPIMINDENFÉLE (2010)

 volt ma minden!

megint fejfájásra ébredés, még álmosan, de aztán nem feküdtem-aludtam vissza, mégse...koffein tartalmú saridonnal nem is lenne egyszerű, meg nyomott hangulatban is nehéz, de ezt ha pedzegetem, egyből körberöhögnek, ugyan már : én és a depresszió! - mikor folyton "pörgök" ... Hát nem veszik észre, hogy csak disszimulálok?! amúgy, úgy látszik, elég jól. DE én tudom, hogy - magamhoz képest - igenis, újabban, eléggé lent van az általános hangulatom -(hogy eufemisztikus legyek). Az ég már világos, de inkább szürkés a felhőktől, aztán mégis csak kisüt a Nap. (ezt most értsük akár szimbolikusan - de sajna a napsütés se sokáig tart, mint látni- fogjuk...,azaz éppenhogy nem)

Lányom indul mindjárt IC-vel Szegedre, az egyetemre tanulni-tanitani, most még évvégi hivatali és egyéb ténykedésekkel is, órái előtt, úgyhogy nem is megyek be elé - mint szoktam - a déli busszal, úgyse lenne időnk együtt ebédelni... egyáltalán nem is tudom, mikor lesz, lesz-e ideje enni, de vitt magával szendvicset, és büfé van az egyetemen is... (csak szünetek, szabadidő nemigen...)

Azért se megyek be Szegedre, mert olvasom a Délmagyarban, hogy útjavításokat kezdenek Kiszombor és Ferencszállás között, s emiatt torlódások, késések várhatók .Persze hiába hívom az információt , se a makói se a szegedi buszállomásról nem tudnak felvilágosítást adni a késések várható időtartamára (lévén "nem jósok"...)

Megyek a városba, 1/4 2 után pár perccel szól a mobilom, furcsa háttérzaj előtt mondja lányom , Szegeden jégeső! (azt mondja, férjétől tudva, hogy Pesten is.) Itt még csak fekete fellegek. De mire a tejivóba érek, rostokolhatok, eljutott ide is a zivatar, jócskán, bár jég nélkül, viszont csupa tócsa az út, bele is megy a félig nyitott cipőmbe, mikor végre kimerészkedek. Aztán megint esik, de már nem annyira...

látok buszt Szegedről jönni, a kiszállók szerint majdnem egy óra késéssel érkeztek. Sokkal előbb kell elindulnom, hogy beérjek időre, hogy az utolsó pesti vonaton még fel tudjam kísérni lányom. Itt már beszélgethetünk...

az 5-ös busszal indulok, újra zuhogó esőben - a buszsofőr nem sok jóval kecsegtet. Araszolva tudunk menni Ferencszállásig, de aztán meglódulunk, hogy olyan 25 perc késéssel meg is ússzuk...

Lányom tanítványai karéjában jön ki az egyetemről. Az odarendelt taxi már vár. A büfé még nyitva, némi elemózsiát magunkhoz veszünk. (persze, hogy nem volt ideje ebédelni!)Lenne még idő jegyváltásra is, de lányomnak returja van, én meg regisztrációs jegyet el is felejtettem kérni, de ad a kalauz már a vonatban, vajon meddig utazhatunk még ingyen?, ha ennyire számontartanak már bennünket, és többen vagyunk, mint kéne, törvényes "potyautasok"... megnyugtat, hogy biztos nem veszik el, de azért ő is el tud képzelni egy 90%-os kedvezményt. (én -sajnos- még többet is... az biztos, hogy akkor pedig nem fogok tudni ennyit utazgatni..., kihasználom hát... (addig is)

első osztályom 40 éves találkozót szervez holnapra, hirtelenjében, - lányomnál kerestek telefonon, most visszahívja, kiderült hogy délután már kerestek otthon is, személyesen - kétszer is - persze nem voltam akkor otthon -holnap, a tablókönyv átadása után akarnak találkozni, számítanak rám... hallom a telefonba. Meg se merem mondani, hogy a pesti vonaton ülök, Pest felé, de majd csak valahogy oda érek hozzájuk is, várni fognak, az étteremben, biztos elérem még őket - nyugtat a főszervező egykori tanitvány, maga is már jócskán tanár... telnek - nem is - az évek, hanem az évtizedek. Az élet.

Lányom is már több mint negyedszázados. És én még mindig gyerekarcúnak látom, és úgy fotózom, mint kiskorában. (akkor észre se vette, most nem örül neki... mégis.): Lám:) :

aliz2. :: 2010. máj. 6. 23:14 :: még nincsenek kommentek

Kategóriák: fotó, hétköznap, naplószerűség :: Címkék: idojaras, kapcsolatok, kozlekedes, lanyom, utazas