BEAUVOIR ÉS SARTRE (2008)

 BEAUVOIR ÉS SARTRE

mondhatnám: "ifjúságom bálványai", ha lettek volna (pláne ha lennének, ami

abszolute kizárt) bálványaim... ifjúságom is persze, csak volt, de bálványaim

semmiképpcsak sokra tartottam a munkásságukat, Satre egzisztencialista

filozófiája rabul ejtett, épp a szabadság elfogadásának felelősségteli

paradoxonával, egyszerre rémített a semmi filozófiájával, és adott

kapaszkodót is,

a felelősség mellé, a reményt, hogy rajtam múlik, mit teszek az életemmel,

magamból - persze a gyakorlat cáfolta...

de nem őt hibáztattam érte,- mikor '64-ben visszautasitotta a Nobel-díjat,

emlékszem,

az egyetemen óra alatt terjedt el a hihetetlen hír a 2-esteremben,

ettől még inkább imponált - lám mentes minden emberi hiúságtól,

s csak az elvei számítanak...

Beauvoir-olvasó kicsit később lettem , de talán tartósabban, a női témái miatt,

A jó házból való úrilány... valahogy közelebb is állt hozzám, (mint Sartre

önéletrajzi ihletésű szikárabb Szavak-ja vagy akár az Undor). Olyannyira

hathatott rám, hogy bár bizonyára túlzott a koliban a barátnőm, mikor

21 évesen

első (és - eddig legalábbis - utolsó) regényem készülő kézgépiratának első

30 oldalát elolvasta együltében, pontosabban hasalva az emeletes ágya tetején,

úgy adta vissza, hogy -mint mondta- közben el is feledkezett róla,

hogy én írtam,

azt hitte, az elkezdett Beuvoir-ját olvassa tovább...(persze, ez kétes bók,

egy írás legyen eredeti, egyéni, mással összetéveszthetetlen),

de ez épp az erős

-ha nem is tudatos- hatást mutathatja... Később is - már kezdő,

fiatal tanárként

- A kor hatalma, A körülmények hatalma fontosak voltak számomra.

Eligazítók.

Az a gondolata nagyon megragadt bennem,

már nem is tudom, melyik művéből, hogy egy becstelen társadalomban

mindenki becstelenné válik, akarata ellenére is, óhatatlanul, szükségképpen..

. '69-ben pedig

a Második nem megjelenése igazi reveláció. (Vásárhelyen fedeztem fel

egy könyvesboltban a rózsaszín könyvboritójában, egy továbbképzésről

az állomás felé jövet, mielőtt még épp egy Picasso kiállitást még

megnéztem

- az üres(!) múzeumteremben- pénzem se volt elég, de alig vártam,

hogy otthon megvegyem

a már várt könyvet. Most derült ki, hogy többszáz oldal hiánnyal... nem a teljes

művet adták ki, de a "maradék" is bátorságszámba ment...

Aztán a Mandarinok...

Most mindez egy film kapcsán jutott eszembe,

amit a Duna tévén láttam az előbb.

Róluk szól, 3 részes a filmsorozat, ez az első rész, ifjúkorukról,

próbálta bemutatni,

inkább illusztrative ezt a furcsa, egyáltalán nem szokványos

de szoros kapcsolatot,

ami köztük volt. Elsősorban szellemi-gondolati lehetett ez a kapcsolat

- fura,

hogy a film éppenséggel nem ezt hangsúlyozta... címében is

("Szeretők a Cafe Flore-ból") Azt hiszem , maradnak a művek.

(De azért (valószínű)

megnézem a folytatást holnap is.

Pedig még ebből a két képből is sejteni lehet a különbséget - a film és az élet

szereplői közt.

(De már rég nem rajongok... Amúgy is, tartósan, soha, senkiért...

Viszont túl sokan

is lettek az évek folyamán, akik ezért vagy azért lekötötték a figyelmemet.

És ez jó.

S attól még maradnak. Sose törlődnek ki teljesen a régiek sem. -

Gazdagítottak, mindannyian. Ha homályosodott is az emlékük.

Lám, bármikor -egy hívó szóra

(filmre) felidézhetők.)

S jut eszembe, A szerénység korát még biztos elolvasom,

újra Beauvairtól.

Nekem már (és remélem azért még a világnak is) aktuális...

aliz2. :: 2008. máj. 13. 21:12 :: 2 komment :: Címkék: emlekek, filozófia,

irodalom, konyv