BEAUVOIR ÉS SARTRE
mondhatnám: "ifjúságom bálványai", ha lettek volna (pláne ha lennének, ami
abszolute kizárt) bálványaim... ifjúságom is persze, csak volt, de bálványaim
semmiképpcsak sokra tartottam a munkásságukat, Satre egzisztencialista
filozófiája rabul ejtett, épp a szabadság elfogadásának felelősségteli
paradoxonával, egyszerre rémített a semmi filozófiájával, és adott
kapaszkodót is,
a felelősség mellé, a reményt, hogy rajtam múlik, mit teszek az életemmel,
magamból - persze a gyakorlat cáfolta...
de nem őt hibáztattam érte,- mikor '64-ben visszautasitotta a Nobel-díjat,
emlékszem,
az egyetemen óra alatt terjedt el a hihetetlen hír a 2-esteremben,
ettől még inkább imponált - lám mentes minden emberi hiúságtól,
s csak az elvei számítanak...
Beauvoir-olvasó kicsit később lettem , de talán tartósabban, a női témái miatt,
A jó házból való úrilány... valahogy közelebb is állt hozzám, (mint Sartre
önéletrajzi ihletésű szikárabb Szavak-ja vagy akár az Undor). Olyannyira
hathatott rám, hogy bár bizonyára túlzott a koliban a barátnőm, mikor
21 évesen
első (és - eddig legalábbis - utolsó) regényem készülő kézgépiratának első
30 oldalát elolvasta együltében, pontosabban hasalva az emeletes ágya tetején,
úgy adta vissza, hogy -mint mondta- közben el is feledkezett róla,
hogy én írtam,
azt hitte, az elkezdett Beuvoir-ját olvassa tovább...(persze, ez kétes bók,
egy írás legyen eredeti, egyéni, mással összetéveszthetetlen),
de ez épp az erős
-ha nem is tudatos- hatást mutathatja... Később is - már kezdő,
fiatal tanárként
- A kor hatalma, A körülmények hatalma fontosak voltak számomra.
Eligazítók.
Az a gondolata nagyon megragadt bennem,
már nem is tudom, melyik művéből, hogy egy becstelen társadalomban
mindenki becstelenné válik, akarata ellenére is, óhatatlanul, szükségképpen..
. '69-ben pedig
a Második nem megjelenése igazi reveláció. (Vásárhelyen fedeztem fel
egy könyvesboltban a rózsaszín könyvboritójában, egy továbbképzésről
az állomás felé jövet, mielőtt még épp egy Picasso kiállitást még
megnéztem
- az üres(!) múzeumteremben- pénzem se volt elég, de alig vártam,
hogy otthon megvegyem
a már várt könyvet. Most derült ki, hogy többszáz oldal hiánnyal... nem a teljes
művet adták ki, de a "maradék" is bátorságszámba ment...
Aztán a Mandarinok...
Most mindez egy film kapcsán jutott eszembe,
amit a Duna tévén láttam az előbb.
Róluk szól, 3 részes a filmsorozat, ez az első rész, ifjúkorukról,
próbálta bemutatni,
inkább illusztrative ezt a furcsa, egyáltalán nem szokványos
de szoros kapcsolatot,
ami köztük volt. Elsősorban szellemi-gondolati lehetett ez a kapcsolat
- fura,
hogy a film éppenséggel nem ezt hangsúlyozta... címében is
("Szeretők a Cafe Flore-ból") Azt hiszem , maradnak a művek.
(De azért (valószínű)
megnézem a folytatást holnap is.
Pedig még ebből a két képből is sejteni lehet a különbséget - a film és az élet
szereplői közt.
(De már rég nem rajongok... Amúgy is, tartósan, soha, senkiért...
Viszont túl sokan
is lettek az évek folyamán, akik ezért vagy azért lekötötték a figyelmemet.
És ez jó.
S attól még maradnak. Sose törlődnek ki teljesen a régiek sem. -
Gazdagítottak, mindannyian. Ha homályosodott is az emlékük.
Lám, bármikor -egy hívó szóra
(filmre) felidézhetők.)
S jut eszembe, A szerénység korát még biztos elolvasom,
újra Beauvairtól.
Nekem már (és remélem azért még a világnak is) aktuális...
Szeretem olvasni az ilyen írásaidat. Tanulni lehet belőlük, nem hiába voltál/vagy tanár! :)
VálaszTörlésutólag én is igy látom!
Törlés