"BELSŐ ERŐFORRÁSAINK"

  a könyvtárban akadt a kezembe egy kis könyv, az új könyvek polcán, "Sors és önismeret", sorozat "Belső erőforrásaink felfedezéséről"..., az utolsó fejezeténél, Popper Péternél olvastam bele, ő mindig - halála után is, - meg tud szólítani. (Olyan sokat írt utolsó percéig, hogy egy ideig még friss publikálásait is találni mindenfelé)..., most ez a gondolata ragadt meg, ami egy nem régi, elég meglepő személyes tapasztalatomat is erősítette meg; hogy "a belső erők mindig ott vannak az emberben, csak le kell bontani a gátló tényezőket, hogy hozzáférhessünk. Ehhez egyrészt meg kell őriznünk saját magunkat a külső befolyások túlságos erejétől, másrészt pedig mernünk kell megélni azt, amitől félünk." Adott esetben pl. emberi agresszív magatartással szembeni attitűdben is - ami sokszor nehéz! De hatékony! Mert "egy agresszív ember az agressziótól fél" - tehát igenis szembe kell fordulni vele! (ami sokszor nem könnyű, de eredményes, különben , mint mondják , "vérszemet kap" , és egyre inkább el-szem-te-le-nedik... (ahogy Rajkin mondta volt?) (A kutya is azért akar megharapni, mert/ha azt hiszi , mert megérzi, hogy félünk tőle - engem legalábbis, mikor iszkoltam előle, akkor harapott a vádlimba. Talán, nyugodtan, szembe kellett volna nézni vele (is) inkább?! - Mint mindennel, amitől/akitől félünk. Bátorság...)

Hazavittem a kötetet, mert nem volt ott elég időm hozzá, és érdekelt a többi fejezete is.

igy már otthon felfedeztem egy - számomra - új szerzőt benne- Pál Ferencnek hivják, és az életrajzából az is kiderült , hogy nem csak pszichológus, hanem katolikus pap is, (korábban élsportoló), aki különleges hittanórákat (előadásokat) tart, egyre növekvő és nem csak katolikus közönségének. ("hallgatósága mára életkori és vallási tekintetben is sokszínűbbé vált.")(nem csodálom! én is meghallgatnám...) Itt, ebben a könyvben egy -Junggal is rokon - gondolata ragadott meg, hogy amikor azt hisszük, hogy egy megoldhatatlan helyzethez jutottunk el az életünkben, valójában csak a saját határunkig jutottunk el.(v.ö. Schopenchauer: "minden ember a saját határait a világ határának tartja".) Pedig nincs reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember... Reménytelenség nincs, csak reményvesztettség, (és igy hazug az a mondás is, hogy "a remény hal meg utoljára"... mert nem hal/hat meg a remény sose!) A reményvesztett pillanatokban is lehet lépni! De nem problémákat kell "megoldani" az "én"-nek. Hanem ennek az "én"-nek a határait kell hozzá kibőviteni, kitolni. "Valami olyasmit kellene az ÉN-be integrálni, amitől a problémát fölül fogom múlni. Mert a probléma csak egy adott összefüggésben probléma. Ha fölé nőttem, akkor már nekem nem az." (itt a rokongondolat Jung-gal is - minden probléma megoldható, felülről nézve - "angyali" szinten...) (Einstein is hasonlóról beszélt)

És az ÉN nem egy statikus valami, hanem valahonnan valahova tart (jó esetben, fejlődik, tágul), és jó esetben nem csak egy, hanem 3 dimenzióban él: az egyedi- individuálison túl, (a társason keresztül) az egyetemesben is.. (s ami az individuálisnak elfogadhatatlan lehet pl. a halál is, az az egyetemesnek elfogadható...)(és még valamit kaptam, egy fontos mondatot, amit ő is átvett valakitől, fiatal papnövendék korában hallotta egy idős atyától (mert ehhez a mondathoz valószínű annak kell lenni):"egy emberi élethez egy istentapasztalat is elég - csak ki kell benne tartani." Ha erre épitjük az életünket.(hát jó, hogy most ez is eszembe juthatott. És az is, hogy mit lehet, mit kellene életünk alaptapasztalatává tenni.)

20110. május 21-én