2007. május 31
Van városunkban a nyugdíjasoknak is egy lapja. Szieszta a címe. Nem tetszik. A témái sem. Csupa emlékezés, múltidézés, nosztalgia. De érthető. (Én is sokszor ezt művelem itt, ha más stílusban is.)
Viszont a régi képeit mindig szívesen nézegetem. Képeket a múltból. A képek tökéletesek. Azokat nem írja át az emlékező szubjektivitása - mint ahogy az írások esetén... A kép ugyanolyan most, mint amikor készült. Csak a szereplői nem.
A legutóbbi lapban egy kisiskolás osztályt ábrázoló csoportképfotó látható.1941. júniusából. Pedagógusnapi köszöntő gyanánt tették be. Középen az ifjú, mosolygós, fehér blúzos, fekete kötényszoknyás "tanítónénivel", aki tehát ezen a képen, épp hogy nem "néni". Ma már az. Itt lakik velünk szemben, közel a 100-hoz. Őt köszöntik a képpel.
Tegnap összetalálkoztam vele, fodrásztól jött, friss, szép, nem ősz, csak őszes frizurájával, mosolygósan, méltóságteljes lépteivel. Mondom neki, nagyon szép az újságban található képen (is)! (Merthogy szerintem egy öregasszony is lehet szép. Most kezdem igazán érteni az első olvasásra meghökkentő híres Kosztolányi-műfordítást: "Szépek a fiatalasszonyok, de az öregasszonyok még szebbek." Persze az öreg férfiak ugyanígy. Van is erre egy elméletem, ami szerint vannak akik kiformálják öregségükre az arcvonásaikat, mintegy kifaragják, mint egy szobrot, s azok egyre nemesebbek lesznek. Némelyek szebbek is, mint fiatalon. Pl. egy Nagy László!) Nem véletlenül mondta Goethe is, hogy az ember 40 fölött felelős az arcáért! Merthogy a fordítottja is megtörténhet. Nemesedés helyett arcrombolás.)
A néni mosolyog, bölcsen-szerényen nem reagál a bókra. Mondja, rég volt az... Mondom, igen, akkor én még nem is éltem. (2 év híján)
Aztán érdeklődik a család felől: az ügyvéd nagybátyám (anyukám bátyja)? Sajnos nem él már. (Tudom, egyszer mesélte, sokat köszönhetett neki, még a háború után, az emberségének.) Kiderül, hogy anyukámék unokatestvérének volt a barátnője. (ő 15 évesen halt meg egy osztálytársától elkapott agyhártyagyulladásban.) Az én anyukám az ő nővérének volt pedig barátnője. Egyikük se él már.... A néni férje tanított engem gimnáziumban, majd később kollégák lettünk. Ő is már tizenvalahány éve nincs közöttünk - mondja.
Csak mi állunk, és beszélünk róluk. Régi idők tanúi... Pláne ő.
Kellene kérdezősködni többet, dehát ez a futó találkozás nem engedi.
Amúgy is, beszélni kezd egy másik képről, az egy pillanatkép, nem is tudja, hogy készült, 86-ban, az az igazi mondja, gyerekek fogják körbe rajta, az egyik a nyakába csimpaszkodik... De hogy ő mennyire szereti a gyerekeket! Most is gyönyörködött egy kis babában, akit a mamája tolt...Mondom, én is mindig belelesek a kocsikba. Csodálatosak a gyerekek, és olyan okosak, és jók.... Még.
Ebben maradunk. És igazunk van.
Öregek és gyerekek... Azért talán nincs is olyan nagy különbség köztük.
A csoportkép máskor készült...mint az emlitettek, (hanem közte 54/55-ben) de a tanitónéni s szeretettelisége - ugyanaz!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése