ÖZVEGY MAGYARTANÁR (2012)

 2012. május 10

özvegy magyartanár

ez a fura szókapcsolat csak úgy a számra jött, mármint a jelzője meghökkentő, azt hiszem nyugdijast akartam mondani… de ez az özvegy talán még jobb is, mert jobban kifejezi a megfosztottságot a hivatás"párunktól", azaz a magyar irodalom(tól), tanitásától, művelésétől ..ami számunkra -már- nincs, s amit aztán kompenzálunk, ha adódik rá valami lehetőség, ki igy vagy úgy, de mégis csak...

kedves levelezőtársam, aki olvassa a blogom de nem kommentben , hanem ott reagál, a múltkori érettségis bejegyzésemre nagyon karakán és igaz jellemzést (s)irt rólunk:

"Te se vagy normális, én se. Még dolgozatot is szívesen javítanánk,...." pedig hát...

más (régi egyetemi társ) a blogban , a kommentben teljesen elmélyedt a szövegértési érettségi feladatban...

----

én meg, tegnap egy rövid, reggeli -irodalmi, "szakmai" de magánjellegű telefonkérdésre - örülve az ürügynek - kimeritő részletezettségű, elemző választ eszkábáltam össze, s micsoda ügybuzgalommal, ime:

" erről a részletről volt szó, József Attila (Babitshoz írt) Magademésztő c. verséből:

Világomon, mint üvegen át

hallgattam uj álmod madara dalát.

Azt hittem, annyi az ének,

amennyi a magány üvegének

vastag tábláin átszüremlik.

S hallottam, emlit

az a szó isteneket,

kik nem hajolnak ezután neked.

Pedig

te nem szolgálsz nekik.

a kérdés pedig az volt, kire vonatkozik a magány (nyelvtanilag... ) intuitive is, a lirai alany - bár valójában a (jó) vers mindig többjelentésű is, vonatkozhat mindkettőjükre - hirtelen ezt mondtam, (még félálomban), de aztán belemélyedtem az "ügybe":

, ha nyelvtanilag nézzük a szöveget, akkor - megerősithettem amit kapásból is mondtam, hogy- a magány a lirai alanyra: Attilára vonatkozhat elsődlegesen!

A "világ" (egyes szám első személyű birtokos személyraggal ellátva -egyértelműen a lirai alanyra (az én-re , a költőre) vonatkozik, az ő világára, a hasonlat révén az „üveg” is , ami a következő mondatban „a magány üvege” , logikusan így a „magány” is ugyanarra a (rejtett) alanyra utal vissza illetve vonatkozik!... ha meg is enged közben egy általánosabb (általánositható) alanyra utaló értelmezést is...! mert ez az egész 2. mondat már általánosabb jelentésű, szinte szentenciaszerű! (egy egyediből kiinduló általánositásnak is felfogható már - igaz , egy már megingatott pozícióban: az azt hittem bevezetéssel:

.... annyi az ének,

amennyi a magány üvegének

vastag tábláin átszüremlik.

ez szentenciaként értelmezhető, de inkább a befogadó szempontjából, tehát megint csak az olvasóra vonatkoztatja a magányt. Önmagára, itt, mint (Babitsot) olvasóra tekint , de valóban mindig mindenki csak épp annyit tud átvenni , megérteni egy versből , amennyit képes meghallani belőle, amit meghallHAT, a maga mindenkori (a magány(a) üvege általi) elzártságában... persze, ugyanakkor ez egy kettős magány is tágabb értelemben, mert egyszerre az olvasó és az alkotó (itt Babits!) magánya...iró és olvasó sose lehet egy közös térben, (megértésben ) mindig ott van köztük az üvegfal, ilyen értelemben a magány nem csak az olvasóra vonatkozhat már.. (de ez itt , tényleg, másodlagos) (persze megszoktuk már, hogy költők a saját magányukról, elszigeteltségükről irnak általában( üstökösök, albatroszok stb-k)., de itt mégis csak egybeesik a kettő, a költő egyszersmind olvasó)

Tehát Attila magányáról van mégis csak szó, nyilván az átértékelésben ("már értelek") jött rá, hogy Babits teljes megértésében ez volt a gát, ami viszont úgy tűnik – e vers megirásakor nem megszűnt...csak megmagyarázódott... De a „Már értelek”-felismerésében ez is benne van előzményként:"S hallottam, emlit /az a szó isteneket,/kik nem hajolnak ezután neked./Pedig/te nem szolgálsz többé nekik." (itt talán lehet valami analógiafélére gondolni -a két költő időben megváltozott kapcsolatára is- bár itt óvatosabb lennék, no de hát ez konkrét és fontos utalás is az Istenek halnak az ember él c. – az egykori költőbálvány egykori bálványozója által megbírált- kötetre)

Ha kitekintünk a vers végére, akkor különösképp nyilvánvaló, hogy itt mennyire Attila mélységes magányáról van szó (sőt betölthetetlen apahiányáról (árvaságáról) is!), amit szeretett volna feloldani... (nem csak a versben , a valóságban is - akár kompromisszumok árán is! (...bosszankodna. De nem mondaná(!))

Szóval a magunkemésztő "mégis kinek a magánya?" kérdésre a válasz mégis csak az , hogy szegény Attiláé!

(bár megkockáztatom, hogy nem is csak mindenféle költői-olvasói megértés korlátaira (üvegfalára) bukkanhattunk itt...., hanem lehet hogy minden kommunikációs megértés a mi saját (külön)világaink üvegfalába ütközik! s okozhat megnemértést vagy legalábbis nem teljes megértést!"kár...."

("Külön világot alkotok magam.

Mert mint baktériumnak csepp is tenger,

Idegen, messzi bolygó minden ember,

Kinek csak álma, vágya, gondja van.” - persze ezt is ő irta, még a szonettkoszorúban - szóval mégis csak valami általánositható kozmikus magányról IS szó lehet.... (de ez már messze vezet, és másokhoz is:többek közt Tóth Árpádhoz is... Lélektól lélekig... "köztünk a roppant, jeges űr lakik")

no, de most már abbahagyom... (még ha a téma kimerithetetlen is)

---

ez a Somlyó vers: Jaj az a találkozás (viszont)mindennél többet mond (a témáról is)!:(ő viszont következetesen kettejükről (ha úgy tetszik magányukról) -egyszerre:

("ők a legrokonabbak"..."és egymáshoz nincs szavuk")("nem tudják hogy nem egymás sebei ők pedig csak ők tudják hogy sebük a világ")