Krusovszky új regénye Levelek nélkül

 megmozgatott a cim..

de most hogy elolvastam az iró beharangozóját is (összevetve nagyszerű korábbi könyvéve) úgy érzem, hogy ezt rólam irta, legalább  is az alapszituáció nagyon hasonlit az enyémre...

nagyon nagy élmény volt a korábbi könyve, ettől még többet várok..

„…az Akik már nem leszünk sosemben Lente Bálint az, aki elment a kisvárosból, ahol felnőtt. Amikor pedig a regény elején visszatér, meglehetősen távolságtartóan, sőt, gyanakvóan szemléli a régi környezetét. Abban a könyvben az érdekelt elsősorban, hogy hogyan változik a perspektívája, változik-e egyáltalán a visszatérés hatására. Aztán úgy zárult a története, hogy ismét kvázi menekülnie kellett onnan. Ilyen szempontból az eltávolodás és visszatekintés, vagy röpke visszatérés volt a dinamikája az első regénynek. A Levelek nélkülben ennek épp a fordítottja érdekelt. Tehát hogyha valaki marad, akkor az miért marad egy ilyen helyen és hogyan marad, amikor már nem külső körülmények késztetik erre. Koroknai az anyja miatt költözik vissza. Arra hivatkozik a bátyjával folytatott beszélgetésben, hogy ő gyakorlatilag feláldozta magát emiatt. De amikor már ez a külső kényszer megszűnik, akkor is ott marad. És ennek a döntésnek a motivációja izgatott egyebek mellett.”

lányom szerkesztette ezt a könyvet is, be is mutatták már napokkal ezelőtt a fugában... (telt ház előttí)

Levelek nélkül címmel jelent meg Krusovszky Dénes legújabb regénye, ennek helyszíne pedig egy kelet-magyarországi kisváros, ahol egy tavaszi nap a fák rejtélyes módon elhullajtják a leveleiket. A rejtélyes eset természetesen felborzolja a kedélyeket, és a miérteket kutatja a kötet hőse, a helyi magyartanár, Koroknai is, aki közben nemcsak családja múltjával, saját érzelmeivel, de egy lelkes szoborállító kollégával is viaskodik. A regényt szerda este mutatták be, a szerzővel Turi Tímea, a Magvető főszerkesztője (és egyben a kötet szerkesztője) beszélgetett, a kötetből Polgár Csaba olvasott fel.

Turi Tímea rögtön azzal indított, hogy a kötetben mintha az elmúlt öt évünk is (ennyi idő telt el a legutóbbi Krusovszky-regény megjelenése óta) „fantomképszerűen” benne lenne, igaz, azzal összehasonlítva mintha kevesebb referenciális pontot tartalmazna. Krusovszky Dénes elárulta, hogy a Levelek nélkül nagyon más lett, mint amit öt éve elképzelt. Ebben szerepet játszott az is, hogy közben kitört a koronavírus-járvány, és három kisgyerekkel maradtak otthon, így az eredeti regénytervet félretolta, és gyerekverseket írt (Azóta őzike címmel 2021-ben ezek kötetben is megjelentek), majd egyszer felmerült benne egy ötlet, amiről érezte, hogy „prózai kifejtést” kíván, de az már nem az előző regényterve volt.

Egy olyan képet vagy „látomásszerű jelenetet” látott maga előtt, ahol egy férfi egy sötét parkban magából kifordulva tördeli a fák ágait, és

egyre kíváncsibb lett, hogy ki ez az ember és mi vezérli

 

(„Egyre több réteg rakódott aztán erre a jelenetre”). Rájött, hogy ennek kifejtéséhez a regényforma a legmegfelelőbb, és magában arra jutott, ha ez az ötlet beelőzi az előzőt, akkor ezt kell megírnia – ebből született végül a Levelek nélkül. A Covid-időszakra visszautalva még annyit jegyzett meg, hogy ha nem is konkrétan, de valamiféle átformált módon mégis arról a világról szól, amit akkor átéltünk. Turi Tímea „szelíd katasztrófafilmként” jellemezte a regény történetét, Krusovszky pedig úgy vélte, hogy a koronavírussal és a szomszédban zajló háborúval egy furán apokaliptikus körülményekkel rendelkező világba csöppentünk, közben pedig a saját buborékunkban próbáljuk folytatni a hétköznapi életünket.

 A regényben sem az idő, sem a hely nincs különösebben konkretizálva (sejthető, hogy napjainkban játszódik, és tudjuk azt is, hogy a helyszín egy kelet-magyarországi kisváros). A referencialitást így egy picit eltolta, az írói szándék ezzel pedig elsősorban az volt, hogy

olvasóként arra figyeljünk, mi történik a szereplőkkel.

Főhősét Krusovszky úgy jellemezte, hogy szkeptikus, de nem cinikus; egy empatikus figura, aki „a saját magányosságával olyan pozícióba került, hogy kicsit kívülről tudja szemlélni a dolgokat”. Kisvárosi magyartanárként ráadásul Koroknai mindenkit ismer, és mivel ezek az iskolák jellemzően nem elitképzők, hiszen a legszélesebb társadalmi rétegből járnak oda gyerekek, ezért a szereplő is „széles spektrumban látja a környezetet”. Emellett az sem volt utolsó szempont, hogy „az irodalom lehetőségeiről is mondjon valamit”.

Turi Tímea kiemelte a visszaköltözés, a vidéken történő újrakezdés drámáját is, hiszen Koroknai esetében egy olyan férfiről van szó, aki a diplomáját egy nagyvárosban szerezte, majd hazaköltözött. A beszélgetés ezen pontján felmerült a „kamaszváros” kifejezés, amit a szerző azokra a kistelepülésekre használt, ahonnan 18 éves koruk után elmennek a fiatalok (például azért, mert továbbtanulnak), majd jóval később költöznek csak vissza. Koroknai történetének pedig épp az az egyik kulcskérdése, hogy miért van ott, ahol van, erre pedig több válasz lehetséges. A regényben van egy párbeszéd, amelyben elhangzik az a mondat, hogy most már elmehetne, mire a főhősnek csupán annyi a válasza, hogy már nincs értelme. Krusovszky azt szerette volna, hogy a főszereplője eljusson eddig a pillanatig.

Felmerült az is, hogy vajon lehetséges-e a krimiszerű olvasás, mire a szerző a kafkai értelemben megengedőnek bizonyult („mint amilyen Josef K. esete”), de fontosnak tartotta kiemelni, hogy alapvetően nem a megoldás izgatta, és

a regénynek nem vállalása, hogy egyértelmű válaszokat adjon

a rejtélyekre

„Engem az érdekelt, mi történik közben az emberekkel” – tette hozzá a szerző.

könyvesblog