a könyvhét utolsó napjáról

 Az #életamagvetőben vasárnap sem áll meg.

Turi Tímea főszerkesztő beszámolója a könyvhét utolsó napjáról.

Ez a tizenkettedik könyvhetem kiadói munkatársként. Ez alatt az idő alatt lettek bizonyos hagyományok: szokásos szalmakalapok, szokásos gyorséttermi sietős szendvicsek, és legalább egy ernyő, amit egész nap szorongatok, aztán pont az eső előtt elveszítek. És vannak könyvheti pillanatok, amiket nem lehet megunni.

– Amikor rádöbbensz, hogy háttérben álló munkatársnak lenni városképi jelentőségű.

– Amikor észreveszed, hogy arcról felismered az olvasókat, és elkezd érdekelni, hogy milyen könyveket dedikáltatnak egymás után.

– Amikor elkap az eksztázis, hogy mennyien vannak, és tényleg milyen jó olvasónak lenni.

– Amikor besokallsz a tömegtől, és ezért semmi másra nem vágysz, mint hazamenni, csendben lenni, és olvasónak lenni.

– Amikor egy elmaradt dedikálás bejelentésekor rádöbbensz, mennyire jófejek és türelmesek az emberek.

– Amikor a stand vezetője is beáll a hosszú sorba, hogy kivárja a dedikálást.

– Amikor el kell ismerned, hogy a nap hősei a kereskedők.

– Amikor a reggeli nyitás előtt egy óvodás kislány elkiáltja magát: „Itt annyi író van, hogy meg sem tudom számolni!”

– Amikor az esti zárás után lehuppan melléd a kisföldalattin egy nyúzott család, egy nagy szatyornyi könyvvel, és a feleség komolyan magyaráz valamit a férjének, de csak az utolsó mondatot kapod el: „De te nem vagy író.”

Mert legjobb a könyvhétben mégis az, hogy ugyanolyan. Csak a könyvek változnak minden évben.