meglepett...
csupa csont...
" de ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja" (?)
Dömötör Mihály életművébe jól beleillik, ami a romlás virágai, az elmúlásé... (temetől, hervast vrágok, kersztek...angyalok)
de mondott egy érdekeset, s számomra annyira ismerőset:
hogy ő valójában az életben nem ilyen melankolikus ember, mint fotóművészként,a témái, de valahogy, ha fotózik, mindig ez jön elő belőle: a múlandóság érzete, hogy mégis csak egyszer mindannyian meghalunk
mintha magamat hallottam volna, bár nem vagyok semmilyen művész, de ugyanigy vagyok a verseimmel...miknek alanya nem egészen azonos az én -kevésbé melankolikus - mindennapi énemmel....
de ha alkotunk valahogy mindig ez jön ki belőlünk (?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése