nem szeretek vásárolni, pontosabban levenni a polcokról ezt-azt, az áruházakban még igen, csak a pénztári részt nem, no nem csak azért, mert ott kell, következményként fizetni, hanem azért, mert az már nem önkiszolgáló, és amúgy is utálok (nem is bírok) sorba állni (világéletemben ki is lógtam mindenféle sorból - azt hiszem, vagy ha mégsem , nehezemre esett a "maradj a sorban" parancsának eleget tenni.) Meg szédülök is, amikor pakolgatom a kocsimból a mozgópultra a holmikat, s utána ellentétes fejmozgást igényelve visszapakolhatom a kocsiba, miután a pénztáros jól megfogdosta, és a kódját leolvasta. És újabban, e megpróbáltató, egyensúlyvesztő művelet közben még köszönni is kell! Valószínű megmondták nekik, hogy ílymódon legyenek udvariasak a "kedves"-kedvetlen vásárlókhoz, s így a legváratlanabb pillanatokban rámripakodnak mintegy, hogyaszondja: jónapotkívánok - akár egy rossz időpontban bekapcsolt automata gép - vajon hanyadszorra egy nap... megszeppenve persze, mindig visszaköszönök, (ezt még így tanultam), akármilyen morcosak amúgy, s látom is eszük ágában sincs aggódni az én jónapomért, szerintem engem nem is látnak, azt várják, hogy minél előbb mehessenek haza, és addig is valahogy elüssék az időt, pl. cukorszopogatással, s kollegákkal való purpallézással, a fejem fölött, holmijaim pakolgatása közben oda is kiált a szomszédos pénztárban levő kollegájának az én imént köszönő pénztárosnőm: "kérsz cukrot?", s fejem fölött már repül is a cukorkásdoboz, le a földre, hiszen a kolleganő épp a kimaradt újságokat pakolgatja, így nem tudja elkapni, de már hálás köszönettel dobja is vissza a cukorkát, miközben az higiénikusan megfürdött a padozat porában; az én pénztárosnőm viszont ügyesen elkapja, majd a még hátralevő joghurtomat és tibicsokimat fogdossa össze ugyanazzal a kezével. Fő a higiénia. (amiből persze nem lehet sok amúgy se, annyi pénz megfogdosása után. meg egyébként is.)
ma, Szegeden, egy önkiszolgáló étteremben ülök. még nincs kifejezetten ebédidő. kevesen vagyunk. előttem egy nő, másik asztalnál egy idősebb férfi ül. a nő odaszól a férfihoz. "Kérsz cukrot?" Kér. S már repül is! És ez is a földre. Majd földről vissza, az asszonynak. "Bírod? Neked nem erős?" "Nem erős, én bírom." de! nekem (bár már megint senki nem kérdezett engem, csak labdázgatnak mindenhol a fejem fölött) ez kicsit "erős"!
Mi ez a dobálózás? Újfajta labdajáték? Felnőtteknek? De ha ennyit gyakorolhatják, hogy nem tudják a kezükbe elkapni?!
és ugyan mér' nem járnak pingpongozni, vagy teniszezni vagy golfozni inkább - ha már annyira szeretnek labdázni... vagy csak cukorral? élelmiszerek közt? hálátlan közönség előtt?!
aliz2. :: 2008. szept. 8. 18:51 :: 2 komment :: Címkék: bosszusagok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése