naplórészlet 1972. aug. 29.

 

Megismertem, megszerettem egy embert. Egy hétig tartott – az igaz… Azaz nem is „tartott” semmi és nem is e g y hétig. Egy héten át naponta órákig láthattam, beszélhettem vele; tréfálkoztunk a strandon, ettünk-ittunk egy asztalnál, táncoltunk, megríkatott, az ölébe húzott, tanított és meghallgatott, megnyugtatott és még jobban felkavart, azt mondta, hogy „szeret” (de erre ekkor alig figyeltem, nem ez volt a fontos); kétszer is mellém akart ülni a tanteremben, de én helyet változtattam, a színpadi bemutatónk után gratulált; magához ölelt és megpuszilt; később a klubban leült előttem a padlóra, majd hanyatt feküdt, kezeit széttárva, mint akit keresztre feszítettek , szomorú volt, s megvigasztalt (engem! ki akkor apám miatt sírtam) , megértette-megérezte ki vagyok, hazafelé az utcán egyszerre léptünk, és azt hiszem, egyszerre lélegeztünk is, akkor összetartoztunk, a karja, amivel átkarolt, időnként külön is jelezte ezt (de szerinte „én nem figyeltem oda” és „sohase figyelek oda” (t.i. ahova kell), a kapuban egy fülemülét hallott énekelni (a békák közt), aztán másnap, utolsó nap vitatkoztunk, de amikor a vita hevében ”szívemnek” szólított (egy teremnyi hallgatóság előtt,) elvesztettem az érveimet, aztán este bevallottam, mit úgyis érezhetett (vagy mégsem?), és mással táncoltunk, majd elragadott és egészen szorosan magához ölelt, mintha sohase akarna elengedni, de én egy prózai idétlenséggel tönkretettem azt, ami „egymásratalálás” is lehetett volna, majd vissza is vontam a „vallomást”, elbúcsúztunk, megcsókolt, a folyosón átölelt a karjával, de mihelyt hangokat hallott mögöttünk, levette rólam a karját, újra megcsókolt, a szobám előtt, majd a kapuban még egyszer, s csak annyit mondott: „szia”. Én is. Majd „Jó utat” kívántam („annak, aki utazik”)

És elutaztunk. Másfele. És mégis itt van. Állandóan.