kisgyerekkorom óta (az alábbi fotón persze már 19 vagyok!
1962-ben :)mindenhova biciklivel járok, és jóideje a járdán biciklizek, ahol nincs külön bicikliút, ott a járda szélén teszem, ahol van, többnyire ott is, merthogy sok helyen - odahelyezik az u.n. bicikliutat gyalogútra egy sárga festékcsíkkal leválasztva, belőle egy sávot, megosztva testvériesen) Nem vagyok hajlandó kitenni magam annak a veszélynek , ami a kocsi -ill. országúton, az autók, kamionok közt érhetne - nevezetesen , hogy elsodorhatnak, elüthetnek, elgázolhatnak (mint ahogy egyszer már meg is történt! - azóta nem kockáztatok.)A gyalogosoknak meg tőlem nem kell félniük. Óvatos vagyok, és mindig időben lefékezek vagy akár le is szállok, az alacsonyülésű kempingbringámról . De most még mielőtt megtehettem volna, már messziről hadonászik és kiabál rám volt kolleganőm - igen erőteljesen. Én csak mosolygok, lassítva, ő csak leszállásom közben ismer fel : Ja , te vagy az!? - Tőlem aztán nincs mitől félni... Azt mondja , őt bizony már ütött el járdán motor is. Biztos az a zajtalan újfajta, elektromos, mondom, az nagyon alattomosan képes nekimenni az embernek, anélkül, hogy észrevenné... De hogy amikor megkérdezte, hogy hát akkor ő hol is közlekedjen, azt válaszolták rá, hogy ahol akar, menjen oda, hiszen "szabadság" van... ez nagyon emlékeztetett arra, amikor lefestették a zebrát a házunk közelében levő első sarki kereszteződésnél, és amikor tanácstalanul, kétségbeesve rákérdeztem, óvodás lányom kezét fogva, hogy akkor hogy is közlekedjünk ezentúl, szálljunk talán az út fölött?, azt mondta a rendőr, vállát megvonva, hogy ettől még, hogy nincs kijelölt gyalogátkelőnk , "keljünk át" ugyanúgy, mint eddig, legfeljebb (még) kisebb a biztonságunk - na bumm. Egyébként - mondom is- kolleganőmnek, én tudatosan, szándékosan, előre eltervelt módon közlekedek a járdán, - jóllehet 12 éves koromban, mikor a barátnőmmel fülön csípett egy rendőr járdai biciklizésünk közepette - megszeppenve - üttörőbecsületszavamat adtam, hogy soha többé nem teszem - de hát azóta már rég nem vagyok úttörő, én se, más se, és különben is hova lett azóta az úttörők becsülete (is)?! úgyhogy nyugodtan bár figyelmesen és óvatosan biciklizem a járdán, nem teszem ki magam nagyobb veszélynek, mint muszáj, vigyázok magamra, ha már más nem, és arra is vigyázok, hogy mást ne veszélyeztessek. A kolleganőm se veszélyeztettem. Már rég leszálltam a bicikliről. S ha már igy esett, és eszembe jutottak az úttörős idők, pár évvel későbbre kérdeztem rá, amikor a Szovjetúnióban, az Oka partján egy vagy 40 személyes be-beázó, össze-összedőlő sátorban együtt "építőtáboroztunk" orosz szakos egyetemistákként, orosz egyetemistákkal egy táborban , akik örökké csak gitároztak, és lusták voltak és nem zavarta őket semmi, az időjárás és egyéb viszontagságok se , ha összedőlt a sátruk a viharban, mire hazaértek az épitkezésről, jót nevettek rajta, és csak nagyon lassan fogtak neki az újrafelállitásnak, mint ahogy a mi sátrunkat is csak nagynehezen, órákkal később kezdték felállítani, hogy megérkeztünk a táborhelyre , az erdő közepébe - vajon min is veszhettünk akkor össze a már felállított sátorban? u.i. előkerült a korabeli (1966-os) naplóm, amiből erre lehet következtetni..., de hogy konkrétan mi is volt az ok, már ő se tudja, sőt ő arra se emlékezik , hogy egyáltalán, volt-e valami nézeteltérésünk... valószínű az áldatlan, abszurd állapotok, az összezártság tehették, hogy feszültebbek, ingerültebbek lehettünk? már nem is tudom. De az feltűnt, hogy az eredeti naplómba beírtam a csalódásaim is, a negaív jelenségeket is, amiket már a pár évvel későbbi gépelt naplóváltozatba (ön)cenzurám nem engedett betenni , (a régi naplóimat újrairó blogomba meg most visszateszem, (pirossal!)- mint ahogy anyukámnak se írtam meg a beszámoló leveleimben azt ami izgathatta volna, - az már más kérdés, hogy épp ő,- későbbi kolleganőm - volt az , akinek az anyukája mindenről beszámolt , a negatívumokról is, az én anyukámnak, a piacon összetalálkozva. Mert hogy az ő lánya mindent megirt neki. A negatívumokat is. Bőven.- Dehát mindig minden "titok" egyszer kiderül. Hiába az okoskodás és az óvatosság.- És az évek múltával mindent másképp is látunk, távlatból messziről, felülről. Mondja ő is, hogy korábban hiába mondták neki, hogy így lesz, de most már látja, hogy idővel minden elrendeződik, illetve a helyükre kerülnek a dolgok.
És távolodóban , visszafordulva, még hozzáteszi:
De lesz ez még igy se...
Hát igen, ki tudja, hogy a jelenünkre hogy fogunk nézni - ha nézhetünk - később. És hogy valóban ott vannak-e, helyükön, igazán, a régi dolgok, ahol most látjuk...
és hogy azt az úttörőbecsületszót nem kellett volna , nem kellene mégis csak komolyabban venni?... (utólag is, a megváltozott, feldúsult, felgyorsult, eldurvult forgalomban is)
*
(és hogy valóban változik-e a világ, változunk-e úgy, mint gondolnánk - arra épp kolleganőm hozott fel egy ellenpéldát, elmesélve, hogy előttük , a fürdő építkezés majdani területén , kb,. úgy folyik a munka, mint annak idején az Oka partján a sátorverés ... egy csinálja komótosan, hárman nézik... - s miután ezt az analógiát elmesélte nekik is, azóta ha meglátják, nevetve mondják, itt a (poszt)szocialista brigád...)
aliz2. ::
2010. márc. 22. 18:28 :: még
nincsenek kommentek
Kategóriák: hétköznap ::
Címkék: epizod, eset, kapcsolatok, kozlekedes, mult
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése