Szabó Lőrinc napórás örege csak derűs órát vétetne velünk is tudomásul.
De vajon valójában, százalékos arányban ez mennyi lehetett a nem-derűshöz képest? (bár a napórára vonatkoztatva minden órának annak kellett lennie, mármint amikor sütött a Nap, merthogy a napóra valóban csak "derűs" időben mutathatja az időt.) Állítólag Szegeden legmagasabb a napsütéses órák száma Magyarországon. Én mégis ma Szegeden nem voltam valami derűs. (A Nap se nagyon sütött - mondjuk. És Mozart zenét se hallottam...)
Ebéd után, (rántott karfiol, petrezselymes krumpli) a Coop-ban 3/4 12 körül firkantottam a noteszembe ezeket a sorokat, de már korábban is, boltról boltra baktatva ezek a szomorkás gondolatok motoszkáltak bennem:
"nem-derűs" - amúgy ez is egy jó szinoníma a szomorú-ra; ráadásul nem is tartalmaz negatív hangulatú szót, pusztán - előjelet, a pozitív tagadásaként)
Popper Péternél olvastam a minap - megnyugvással: "A szomorúság nem depresszió."
A szomorúság állapotjelző szó, átmeneti emberi attributum lehet, a depresszió pszichikai bélyeg, stigma, diagnózis. A szomorúságnak oka van. A depressziónak nem feltétlenül.
Mitagadás: szomorú vagyok - olykor. Azaz: nem vagyok vidám. A nem-derűs órákat is számolom! Mert mindig, mindent számontartok!
De nem nyavalygok. Legalábbis remélem... D. I. mondta - s az ő szavaira (nem csak a festményeire) adni lehetett: "Neked nagy lelked van. De nem nyavalyogsz." Remélem, nem tévedett... S most se mondana mást...
Bár 32 évesen könnyebb volt nemnyavalyogni, mint 65 évesen. Lelkünk nagysága vagy kicsinysége viszont független korunktól.
Próbálok hát nagylelkű lenni. Magamhoz is. (Végre.)
--------------
1 órával később, a 13 órás buszra várva (miután lányom csatlakozott hozzám, versenypróba tanítása után, s vettünk neki egy szép -általam már korábban kinézett - blúzt a Centrumban, menet közben) - örülünk, hogy épp Express busz jön, már kivettem a táskámból a busz előtti zsúfolt sorban állva, és kezemben tarom a sárga, 65 felettiségemet igazoló bilétám, amikor egy erős, izgatott hangra jobbról, hátra kell néznem: El akarták lopni a pénztárcáját. - Mögöttem, valahonnan balról épp akkor repül a földre... igen, ez olyan, mint az én pénztárcám, azaz, pont olyan, azaz ez az én pénztárcám! -ébredek fel végre, s már veszem is fel. Dehát hogy került oda? mi történt?! A jobbra mögöttem álló harcias és rendes nő megakadályozta, hogy elszeleljenek a pénztárcámmal, amit anélkül, hogy bármit is észrevettem volna, a félig kicipzárolt táskámból már kiemeltek... az öregségem igazoló jegy kivételekor hagyhattam nyitva a táskám... lányom mögöttem állt ugyan, látta is, hogy valaki besodródott féloldalasan közvetlen mögém... csodálkozott is rajta, de ő se vett észre semmit... kérdés, reagált volna -e, ha igen. Kérdés, hogy én igen-e, és hogy. Valójában még jobban elképedtem azon, -nem győzve megköszönni- hogy van ember, aki megakadályoz egy lopást ill. fellép a tolvajjal szemben (kiveri a kezéből a lopott tárgyat) - mint magán a lopás tényén... (Ugyanezen a buszállomáson, lopták már el könyvvásárlás közben az egész havi fizetésemmel a pénztárcám, egy óvatlan pillanatban, pedig éreztem is- utólag- valaki feszült figyelmét - persze nem lett belőle könyvvásár, buszjegyre valót is úgy kellett kölcsönkérnem. Meg Moszkvában, 6 hetes munka után is egy önkiszolgáló étteremben, mikor csak egy evőeszközért álltam fel egy pár pillanatra az ételem és a mellette levő összes megspórolt rubeljeimet tartalmazó californiai bőrpénztárcám mellől - utólag akkor is fel tudtam idézni egy szúrós , figyelő tekintetet, akinek gazdája nagyon friss és rugalmas lehetett... s főleg becstelen. Meg az a rengeteg bicikli, amitől megfosztottak! Számomra felfoghatatlan, és bénító ez az egész. A másét szinte foglalkozásszerűen elvenni. Vagy a "szükség (garast) rabolni kényszerithet"?... (no persze nem mindig csak azoktól , aki "száz és százezert rabol")- Nem hiszem, hogy lehetne olyan helyzet, hogy a máséhoz nyúljak. Inkább adnék... ("De adhatsz-é mindenik szűkölködőnek" ...)
És jut eszembe egy érdekes eset. Lányom gyerekkorában odavolt a léggömbökért. Egyszer épp sétáltunk eggyel, amikoris az erős szél kikapta a kezéből, és sodorta előre az úton, gyorsabban, mint ahogy mi utána tudtunk szaladni. De szaladtunk, ahogy csak tudtunk, hogy utolérjük... az utca végében egy kis bokor felfogta a léggömböt. Megörültünk neki, kissé lassítottunk is. De egyszercsak látjuk jön velünk szemben a léggömb, mögötte egy vigyorgó arcú kislány, ő fogja. Mi meg , elmegyünk mellette. És a léggömb mellett. Később kérdeztem lányomtól: - De hát miért nem szóltál, hogy az a tiéd? - Hát mert annyira örült neki az a kislány! - mondta magátólértetődő önzetlenséggel... és szomorúan.
-------------
Alig vártam, hogy hazaérjünk Szegedről, hogy lepihenhessek a kanapémra. Azt hiszem nagyon keveset aludhattam az éjjel, korán kellett kelni, emiatt fáradt voltam, valószínű a szomorúságom hátterében is ez a fizikai fáradtság-kialvatlanság volt - muszáj volt bepótolni a kimaradt alvást - mielőbb...
És egy fura gondolatsor jutott szembe, elalvás előtt, csak úgy, fáradt mélabúmban: az, hogy elmúlt az ifjúság (akkoriban sose voltam fáradt, sose feküdtem le napközben), és talán nem használtam igazán ki az ifjúságom, talán nem is éltem fiatalon mindig úgy , mint egy fiatal, talán akkor is úgy éltem, mint egy "öreg", de fordítva ez már nem lehetséges... öregen nem élhetünk úgy, mint egy fiatal...
S aztán végigolvastam újra a Szabó Lőrinc verset - miután kialudtam magam. S akkor döbbentem rá, hogy ez a gondolat (is) milyen nagyszerűen benne van abban a versben - csak nem erre szoktunk fókuszálni -de a vers egyik alapélménye hasonló lehetett, mint ami bennem bujkált, talán már egész nap: "ma is szállok én… csak testben öreg"
"Igen, azt a testtelen
(...) |
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, |
illatok táncát, szélhalk őzikét, |
s fent a kékben a habos gőzökét, |
azt kellene most visszahozni"... |
aliz2. :: 2008. márc. 26. 19:22 :: 5 komment :: Címkék: , bosszusag, elmelkedes, hangulat, oregedes, pszichológia, SZEGED, vers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése