félálomban, ébredezve van mindig olyanféle érzetem, mintha lenne a közelbe valaki (Anyám vagy lányom) s már-már szólnék nekik...
talán azért is süppedek mindig vissza az ágyamba mert túl hamar rájövök, hogy nincs kinek szóljak (nincs miért, kiért fölkeljek?)
teljesen egyedül vagyok...
pláne mióta lányom is csak este hiv, a nap(ja) végén...
ébredés utáni rutin: kibotorkálás a konyhába. kávé, gyógyszerek bevétele, s leülök a nappaliban a laptopom elé.. ott van valami ál kommunikációs lehetőségem...
aztán meg mikor valóságos is, elcsodálkozom, milyen rekedtes, "bejáratlan" a hangom
vajon Pesten is ilyen egyedül lennék? vagy még inkább? ismerősök nélkül,,,
itt azért mindig egy-két emberrel szót váltok, ha kimozdulok
nade néha csak találkoznék az utódaimmal, az unokám már biztos vár(ja) ! szombaton ráér!!! (mondta)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése