Nagyon szívesen nézem újra és újra a Hogy volt c. tévéműsorsorozatot. Most, legutóbb Dajka Margit és Pécsi Sándor szerepeiből nézhettünk archív felvételeket, és közben emlékeztek rájuk - többek között - azok a színészek: Cs Németh Lajos és Papp János, akik fiatalkorukban játszhattak Pécsi Sándorral.
S én most épp róluk akarok beszélni. Arról , hogy szemmel láthatóan (kishercegi értelemben is, szívükkel látva) milyen nagy és maradandó hatással van rájuk az egykori színésztárs. Aki már nincs köztü(n)k és mégis itt van. Pedig a színészi alakitásra szokták mondani , hogy mennyire múlandó. Talán mégsem...?
Papp János szavaival: ha azt mondom, hogy a pillanat művészei vagyunk, mégis hiszek egy olyan örökkévalóságban, hogy amit Pécsi Sándor csinált (vagy amit mi csinálunk ma este, amikor a színpadra megyünk), az hat az emberekre, és az idők végezetéig fog hatni, mint ahogy a tóba dobott kő hullámai nem halnak el a parttól, hanem erőt átadnak a partnak is , és hatnak az idők végezetéig, mint ahogy Pécsi Sándor művészete.
nem biztos, hogy itt kellene megemlítenem, de kicsit egybevág a fentiekkel... ha a példa a tanári életből való is és ráadásul az enyémből. Ne tekintse senki szerénytelenségnek! Épp tegnap került a kezembe a Makói hírek (a város most már 4 oldalra csökkent információs heti hírlapja), és a városi szavalóverseny eredményhirdetésénél akadt meg a szemem, pontosabban azokon az ismerős neveken, akik a díjazottak felkészítő tanárait jelölték, korosztályonként-kategóriánként: általános iskola alsó-felső tagozatosok, ill. középiskolások,.. Minden korosztályban találtam ismerős neveket. Az egykor tanítványaimét. Valamennyit tanítottam magyar nyelv és irodalomra. Egyikőjüknek diákszínpadvezetője is voltam. De valamennyinek a magyar óráján mondtam ("szavaltam"?) az elemzendő verseket. Talán nem egészen hatástalanul...(?) Talán közvetve én is benne vagyok ezekben a mostani versmondó eredményekben, még ha nem is ismerem a tanítványaim tanítványait és ők se engem...(?)) Mert hogy a tanári pálya még inkább múlékony és az ismeretlenségbe vész idővel. De valahogy (mint az a tóba dobott kő által vetett hullámok )- mégse?
a lényeg tenni a dolgunkat. akármi is az. és legjobb tudásunk-képességünk szerint. A többi megy/mehet magától. És az már nem is a mi dolgunk. De ami a miénk azt tenni kell... addig, amig tehetjük.
aliz2. ::
2011. márc. 28. 20:39 :: 10
komment
Kategóriák: kultúra ::
Címkék: MAKÓ, szineszek, tanitas, tevemusor, vers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése