EGY SZÉP MONDAT NYOMÁN 2012 DEC 5

 

Szép Ernőről  ír lányom, és megemlíti, hogy már akkor ismerte, amikor még nem is olvasta, mert már  gyerekkorában az anyja (én) mindig idézett (idéztem) tőle egy mondatot, ezt:

"Boldog voltam, csak nem vettem észre"

nos, én már ezt el is felejtettem... de arra emlékeztem (jellemző!), hogy valamelyik naplómban, fiatal tanár koromban, írtam erről a fontos mondatról (s ami valóban belém vésődött)...

úgy látszik lányom emlékezetébe is, ha nem jobban,  2008-ban az iskolája jubileumi ünnepségén, a rajzkiállítás megnyitását is ezzel a mondattal kezdte:

"Boldog voltam, csak nem vettem észre” – sokszor eszembe jut ez a kesernyésen nosztalgikus Szép Ernő-mondat, ha az általános iskolai évekre emlékezem, pedig nincs bennem semmi keserűség: ha a jelenre gondolok, nem bánom, hogy felnőttem; ha pedig a múltra, nem azt kérdezem, miért múlt el olyan hamar, hanem örülök, hogy olyan volt, amilyen. De van valami tagadhatatlan tény: az, hogy csak utólag értékelhető igazán az az adomány, hogy művészetben, művészettel, művészet által nőttünk fel."...(2008.szept.)

kikerestem most a naplómban, 1969. december 14-i a be jegzés ezzel a fontos mondattal:

"Visszatérek egy színházi közvetítés kapcsán a dec.4-i "utóiratomhoz". "lehet, hogy nem ismerve fel a kikötőket, áthajózom rajtuk,"
 
Nos: Szép Ernő tudatosan álmod(oz)ó hőse mondja a darab végén. "Boldog voltam, csak nem vettem észre." - A felismerés késői, de mindenesetre igazolja egy korábbi tételemet is: "a boldogságról", ami akkor tudatosul, ha már elveszítettük. -" (1969.decermber 14.)

itt kb annyi idős vagyok, mint lányom most, sőt fiatalabb 1-2 évvel...

az én  bejegyzéseim elég szomorúak, olykor kétségbeesettek,  de legalább is szkeptikusak,

előszedtem egy fotóalbumot is ebből az időből, s találtam egy meglepő fotót... amin meglehetősen vidámnak tűnök, 1970-ben, 27 évesen, a Balaton kövein, egy hűvösebb napon.

mintha tényleg boldog lettem volna, csak nem vettem észre...(?!)

legalább  is az adott jelenben

mert emlékszem, mi várt mikor hazajöttem, s az már egy szomorú történet...

de épp arra figyelmeztet a mondat, hogy a jelent ragadjuk meg...(?), a mindenkorit... , de legalábbis az ifjúkorit...(?)

node meddig tart az ifjúság?!... az is csak későbbről nézve tolódik ki...(tizenéveink után a huszont már nem tartottuk annak, hát még a többit... pedig hát... innen nézve de mennyire az... (volt) ...)

 

aliz2. :: 2012. dec. 5. 11:08 :: 6 komment :: Címkék: élet, emlékezés, fotó, ifjúság, irodalom, lányom, múlt, napló