a múzeum a történelemmel egyetemben - ahogy telnek az éveim - egyre inkább szembesíthető saját életemmel, saját emlékeimmel. úgy látszik, magam is múzeumi "tárgy" lettem, (?), merthogy a történetem már történelmi fejezet... s a kettő nem mindig esik egybe
kedvenc Goethe-idézetem módosított változatával: szürke minden múzeum (és történelem), de zöld az élet fája
ezért is jó, hogy pl. az oral history (élő!) műfaja egyre elterjedtebb - még akkor is, ha az emberek emlékezete csalhat - de azzal együtt is hitelesebb - mint mikor történelemkönyvek írói ideológiai megfontolásokból torzítanak, hamisítanak... (világjáró, kozmopolita nagybátyám mondta is mindig, a történelemkönyvek attól függenek, kik írják..., dobtam én már ki - legalábbis a kezemből - lányom történelemkönyvét...) de még ha nem is áll fenn a "hamisítás" a manipuláció veszélye, akkor is... nézem a fotót a múzeum falán (pl. Diósszilágyi Samu bácsiét, az Espersit ház falán - és mögötte beindul az emléksorozat, megmozdul a kép, látom a teljes alakot, a sovány, nyurga, görnyedt, cvikkeres, sétapálcával közlekedő doktorbácsit - valahonnan a múltamból, a közös múltból... hallom is a rekedtes hangját, a bölcsességét... ehhez képest, mi az a fekete-fehér fotó a falon, azzal a pár aláírt szóval... vagy akár Espersit Caca - ifjúkori képe mögött, a később, gyakran látott-hallott valóságos "Caca" (nénit), akinek a lányával együtt jártam gimnáziumba, s aki olyan "élet"szerűen, egyszerűen kicsit ízes dialektussal , s kicsit talán harsányan is tudott beszélni József Attilás emlékeiről is... (Tóth Feri bácsi, aki a legtöbbet tudja Makóról, (s amit ő nem tud, azt állítólag nem is érdemes...) , felvette magnóra , még időben a kortársak emlékezéseit - de jól tette! - ennél csak a filmrevétel érne többet.... apropo a Múzeumban ilyen is van: a 70-es árviz dokumentatív képeitől kezdve.... be is kapcsolta a múzeumőr a régi fekete-fehér tévét, nézzük csak újra az "átélteket"... fura volt; itt is más az emlék (színesebb, izgalmasabb), mint a film - ami át van itatva a kor merev, "hivatalos" , "kincstári" maszlagszövegezésével, miközben a képek más mutatnak, zúduló vizet mindenhol, s közben optimista, bizakodó kommentár..., dehát a valóságban is ez volt, pár órával a töltés tetejét nyaldosó Maroslátvány után kitelepítés... a szomszédos Vásárhelyre, mielőtt "megnyugtattak" a töltésnél, nyugodtan menjünk haza, és feküdjünk le... hogy aztán ész nélkül rohanhassunk , csapot-papot hagyva a kitelepítő buszokhoz, egy ablakzörgető gyorsriasztás után... az viszont elgondolkodtat - mai fejjel nézve - hogy ma, vajon ilyen fegyelmezetten megoldható lenne egy kitelepítés (evakuáció), vagy hogy a védekezés (amiben egyébként a kirendelt szovjet katonák is nagyszámban vettek részt!) ilyen rendezetten folyna-e, ilyen összefogással, váll-váll, kéz-kéz mellett...
Hol van az igazi történelem? a mai szem se ugyanazt látja, mint az akkori, de nem nézhetem a régi szememmel se már, azt, ami volt... Marad hát a jelen? Csak a jelen? Amiből majd egyszer éppolyan meghamisított, leegyszerűsített múlt lesz..., amit csak kutatni-keresni lehet az új múzeumokban a későbbieknek, s eleve csak leegyszerűsitett, felszínes, vázlatos ismereteket szerezve (?)
aliz2. ::
2008. dec. 21. 7:08 :: 1
komment ::
Címkék: MAKO, mult, muzeum
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése