postafiókom van az átköltözésünk óta, az egyszerűség kedvéért, de azért a lépcsőházi postaládámba is be szoktak dobni ezt-azt (főleg kézi kézbesítésű csekkes leveleket, meg különböző hirdetéseket); nem minden nap, de időnként megnézem, mióta kicserélte agilis, új (seprűvel jól seprő) közös képviselőnk a megrongálódott öreg pléhládákat újra, és így új kulcsot is kaptunk hozzá, ami viszont nem megy rá a régi kulcskarikámra, és hol itt, hol ott tartom, legutóbb az angyalnaptáram talapzatán, de most nem volt ott, viszont észrevettem a vitrinben (remélve, hogy tényleg azt, és nem egy használatonkivüli biciklikulcsot, mert hogy az is ugyanúgy néz ki), gyorsan kirohantam a talált kulccsal az ajtón, nézni, jó-e a kulcs, az egyik kezemben, másikkal meg automatikusan behúztam a bejárati ajtót. Ó! ezt nem kellett volna, merthogy ha becsukódott, az már nem fog kinyílni magától,.. mert csak kulcs nyitja, amit viszont a lakáson belül hagytam! (úgy látszik elég volt nekem egy kulcsra, a postaládikáéra koncentrálni...)
A postaládika viszont kinyílt a talált kulccsal, volt benne egy szaloncukorral feldíszített karácsonyi-újévi képeslap a közös képviselőnktől, (milyen kedves), és egy-egy csekkes boríték a Vizműtől, és az Inviteltől (ezek már nem olyan kedvesek:)
kikandikálok a bejárati üvegajtón, gyönyörű havas a táj, a játszótéri hinta , csúszda, padok befedve, a fenyőfánk is mesebeli fehér bundával borított - és hull a hó, de ez is csak a lakásablakból lenne igazán szép,
s mivel még kardigán sincs rajtam, majd' megfagyok, olyan hideg a lépcsőház, a kinti havas látványtól meg még hidegebbnek tűnik
a szemben levő szomszédhoz becsöngetek, (aki lakatosféle is, szerencsére) de semmi nesz, zörgetek, valami válasz - mondom, hogy jártam, mondja, majd jön, ki is kandikál az ajtórésen, a fejével, - csak még fel kell öltöznie. Közben lassan telnek a percek, egyre jobban didergek, lemegyek az alagsorba, kiderül, hogy ott a csövek teljesen hidegek - vagy elromlott, vagy már megint spórolnak, a rovásunkra... közben remélem, nem jött ki a szomszéd, s nem ment el, mivel nem látott az ajtóink közelében, mert egyre nehezebben viselem ezt a "hajléktalanságot" - pedig nem is a szabad ég alatt vagyok, csak egy rosszulfűtött, zárt, rendes lépcsőházban. Ha sokáig tart még, (mit fogok enni?! se pénz se posztó(kabát!)be kell csöngessek a szomszédasszonyomhoz menedéket kérni, és majd onnan telefonálni ... (merthogy, persze a mobil sincs nálam, pedig azt még akkor is magammal szoktam vinni , ha a szemetet viszem ki.)
de már jön is a szembeszomszéd, kalapban, kabátban, jól felöltözve, és szerszámos ládikával,
remélem BEszabadit...
micsoda érzés, amikor pár percnyi munkája után kinyílik az ajtó, árad ki a meleg, a fény, micsoda boldogság, hogy van egy otthonom...
(s milyen szerencse , hogy nem addig hívott lányom telefonon, mig kint rekedtem a hajlékomból...
mondom neki, hogy jártam, s jut eszébe, volt ilyesmi a másik lakásunkban is, csak olyankor belülről zártam magunkra véletlenül az ajtót, s bentről nem működött a zár, és olyankor az ablakon másztam ki, hogy kivülről kinyithassam.
az jobb eset volt... de nem tudom, hogy tudnék-e ma is olyan magas ablakból kimászni?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése