feltűnt, de nem nagyon értettem sokáig, hogy a zsidó imakönyv, imádkozási szokások miért vannak tele haléllal - azaz hálaimával, dicsérettel , az öröm kifejezésével; hogy még a káddis is (ami gyászima, amit a halottak emlékére mondanak, 11 hónapon át, az egész közösség, de legalább egy minjan azaz 10 férfi) tulajdonképpen hálaima, a Teremtő dicsérete, dicsőítése.
És ma délben, egy étteremben, egy ünnepi diszbe öltöztetett asztalnál, fülemben a rádióból szóló kellemes dalokkal, a fenyőágakkal keretezett tükörből a mögöttem levő városképrészletet látva, - egy emeletes lakóházat, egy hóval boritott fenyővel - a kedves pincérfiúval folytatott rövid eszmecsere után, már a finom húslevest kanalazgatva - valamit megsejtettem megéreztem ... A hálál lényegét. Mert magam is azt éreztem. Hálát. S szinte hálélt mondtam. Ennek örömére. Igen, mintegy imádkoztam (magamban), hogy milyen hálás vagyok amiért el tudtam jönni, a csúszós úton is a két lábammal (ha egyik fáj is kicsit), hogy milyen figyelmesen engedett át a 43-as úttesten az egyik böhömnagy kamion sofőre, (még ha a másik oldal felől jövő nem is), s hogy milyen jó ebben a szép, jólfütött étteremben enni, s hogy még az álmom is szép volt reggel felé, szimbolikusan az, benne én boldog ősként és utódként egyszerre, örök változásban-utazásban-folytonosságban, s hogy jó élni, hogy csodás, és ha egyedül vagyok, akkor se lehetek egyedül, sose... És "nem ér hozzám szitkozódás, piszok"... , mert saját jó gondolataim, érzéseim védenek... Hála Istennek. Hálél. Hálleluja....
és bár könnyes lett a szemem, azok inkább az öröm könnyei talán - de legalább is a megtisztuláséi.
a tükörből a daliás havas fenyőt látom, örökzölden...
aliz2. ::
2010. dec. 15. 16:58 :: még
nincsenek kommentek
Kategóriák: hétköz-
és ünnepnapok ::
Címkék: elmelkedes, eset, vallas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése