A Mont Blanc csúcsán

2012. május 13.

vártam, előre beírtam az előjegyzési naptáramba szombat 9 órára: Hogy volt! Kálmán Györggyel... hiszen ő volt A Kedvenc Szinészem (vagy tán több is annál...) a Hogy volt az egyik kedvenc mostani műsorom (talán nem egészen véletlenül, és méltán) de elkerülte a figyelmem hogy a Duna World-ön megy a műsor, úgyhogy pánikban keresgéltem, m1-en, 2-n, míg vége ráakadtam, 10 perc késéssel. Rá? Kire? Valakire, aki épp Az ügynök halálából mondja A. Miller szövegét:"Világéletemben arra vigyáztam, hogy el ne pocsékoljam az életem.")....(hm)

Aztán Luciferként...  monologizált:

aztán látom a vendégeket,akik ismerték, munkatársai voltak, játszottak 

vele..Tordai Teri beszél róla... elragadtatottan (egyre inkább)..., hogy milyen szuggesztív, hogy neki adunk igazat, az általa képviselt gondolatiságnak...s hogy mennyire okos volt (Major ezért is rendezte, csak egyszer -mondják)

S hogy az Esős vasárnapban.. ahol partnere volt (a gimnazista lány "megrontója"ként), s hogy milyen

rendkívüli vonzerővel rendelkezett, milyen charmos volt, milyen hallatlanul férfias, s a titokzatossága!, hogy minden mondata mögött 3 másik sejlett föl, hogy egyfajta anyáskodó és egyszerre odabújó érzést váltott ki , hogy megvigasztalják... aztán, mikor bejátszottak a Gyáva c. filmből egy közös jelenetet, ahol táncolnak,és...... egyre nyilvánvalóbb, hogy Tordai Teri nem általában beszél Kálmán György vonzerejéről, hanem a saját egykori(?) érzéséiről, amik még mindig egyre kevésbé leplezetlenül elragadják... ki is mondván a szentenciát, hogy a beteljesületlen szerelmek -  úgy tűnik - , sose érhetnek véget...

És miközben Tordai Teri mintha el is pirulna... én elkezdek azon(!) pironkodni, hogy hova lettek az én egykori érzelmeim?!...

mintha a Montblanc csúcsán ülnék (igaz, nem 20, hanem 40 év múlva)... szakadozó fotelemben, moccanatlanul, "objektívvel" a kezemben, objektíven rögzítve a képernyőn látottakat, és "csöndes szivem, többé nem ég...."... pedig.... 1969-ben pl ezt én írtam (és még mennyi u.n. elküldetlen ("falrahányt...")levelet, vagy 3 évig!...) persze már ebben a múltat felidéző, jelennel szembesitő: akkor és most blogban  (zölddel)felülírva, megkérdőjelezve...(sőt abba is hagyva, belefáradva...)...Annak idején mindenben megnéztem, nem csak tévén, felugrottam" rendszeresen Pestre is a Nemzeti Szinházbanmegnézni, az új darabokban...)
de azért még ebben a blogban is írtam egy párszor fel-felbukkanó alakitásairól

http://lineas.freeblog.hu/archives/2011/02/27/vend%C3%A9gsz%C3%B6veg/
http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/02/19/Ha_majd_oreg_leszel/
http://lineas.freeblog.hu/archives/2010/10/26/hanyas_vagy/

most meg, csak hallgatom ezeket a róla áradozó embereket,

Deák Krisztina (rendező is megszólal,ilyen jelleggel, a vizsgadarabjában volt a főszereplő a megidézett színész... fantasztikusnak ,  erős személyiségnek mondja ő is, aki nemzetközi filmszínész is lehetett volna, ha nincs a magyar nyelvhez kötve, mert "elképesztő feje van!"....

nézem a bejátszásokat, és majdnem semmit nem érzek, csak az egykori érzéseim hiányát és az efölötti bánatot. Az alakításai se tetszenek annyira!.. nem is értem...persze, lehet, hogy rosszul válogatták ki? lehet, hogy nem sikerült annyira ez a mostani Hogy volt... mint a többi (Törőcsik nem tudott eljönni rá...) Avar, a színésztárs lakonikus megjegyzései, pl. arról, hogy hogy s miért tanította meg gyónni a VII. Hadriánban teljesen lehangoló, arról nem is beszélve - amit épp Avar el is akarna hallgattatni -, hogy milyen méltatlan körülmények közt hagyta el a nagy színész a Nemzetit, és senki nem tartotta vissza....

nézem -hanyadszorra már- azt a felvételt, ahol 1987 szilveszterén énekel,színésztársainak, akiket mutatva ugyanazt az izgalmat látom rajtuk, megmozdulásaikban, arcukon... mint Tordai Terin, általa bevallva is... és jut eszembe, hogy amikor én megláttam a tévén, a mi fekete fehér tévénken, még a régi házban, és közelebb rohantam hozzá, hogy jobban lássam-halljam, kicsit szégyellve is anyukám előtt... most "objektíven" (objektivvel a kezemben) rögzítem a képernyőről itt, a (régi, szakadozó) fotelembe süppedve , a "Montblanc csúcsán", és milyen jellemző, hogy a búcsúzó léptű, legyintve-kimenő Kálmánt nem is tudom megörökíteni, elkések az exponálással, már csak a függöny marad ott, nélküle...

szegény Kálmán György!

jaj, dehogy is!

szegény, szegény... magam!

de gazdag is voltam,

míg rajongtam érte....